Kortárs, 2003. július-december (47. évfolyam, 7-12. szám)
2003 / 10. szám
127 kiemel, átszínez: ott élünk történetei szélcsöndjében (nem létezők helyett lévő) - egy álom mandula zamatában. Már ilyen álom zamatú emlék az, ami Jankovich Ferenc jóságos méltóságot sugárzó alakját fölidézi. Sarastro volt ő, képletesen s valóságosan is, képzett basszus hangja révén. Ott álltunk a Rádió 6-os stúdiójában. Házimuzsika: a költő régi emlék ébredését élvezteti velünk; hajlandó elénekelni zongorakíséretemmel Mozart Varázsfuvola ímú: F-dúr Sarastroáriáját... S következhetett a beszélgetés is. A kérdések most kimaradhatnak belőle. „Megvallom, engem a zene jobban izgatott már gyerekkoromban is, mint a vers. A vershez a zenén át jutottam el, de a zene volt az első és alapvető gyermekkori élményem. Elrejtőztem, ahol senki sem lát, és ott magamnak dudorásztam, énekelgettem soha nem hallott melódiákat, anélkül, hogy tudtam volna, ez zene. Apám valamit észrevett ebből a zenei érdeklődésből, mert nem lehet véletlen, hogy egymást követő karácsonyokon és nevem napja alkalmából mindig valami kis hangszerrel ajándékozott meg. Az első egy kis dobocska volt, aztán egy játék zongora, de persze hamar eltört, elromlott; azután amikor apám hazajött Szibériából, akkor egy szájharmonikát kaptam tőle. Kikerültünk a Bakony alá, a Sárrétbe, ott azután még tágabb lehetőség nyílt meg előttem: ott már volt citera is, megtanultam furulyázni, gyönyörű szép eredeti népdalokat. Kint Sárpentelén viszont este, kukoricafosztáskor közös volt az élet és a muzsika, olyan természetesen, szinte benne volt a levegőben. Budapestre kerültem egyetemre, magyar-francia szakos tanár lettem, az Eötvös-kollégiumban időztem, majd Párizsban, s onnan hazajőve kerültem a Zeneakadémiára. Gombocz Zoltán a hangomra figyelt fel, s nem volt addig nyugta, amíg el nem mentünk Székelyhidy mesterhez, illetve ketten mentünk el Kodály Zoltánhoz; meghallgattak, és úgy döntöttek, hogy én basszista leszek. Fel is vettek a Zeneakadémiára, s az Operaház akkori igazgatója azt mondta, hogy fél évig tanuljak, akkor fölvesznek ösztöndíjasnak, és kiküldenek Piazához egy évig, hogy tökéletesítsem magam, s majd operaénekes lesz belőlem. Persze ebből nem lett semmi. Nem sajnálom, annak viszont örülök, hogy közelebbi kapcsolatba kerültem az énekléssel és magával a zenével is, mert ettől hallatlanul gazdagodott az egész életlátásom, és gondolom, hogy a költészetre is kihatott. A zenélésnek mindig nagy barátja voltam, míg el nem haltak barátaim, zeneszerzők egész sora. Régen összeösszejöttünk, együtt muzsikáltunk, előkaptunk valamit a klasszikus mesterektől; volt itt zongorázás, éneklés, sokszor hajnalba nyúlott a zenei találka. Ma is azt vallom Kodállyal, mert tőle tanultam, hogy a legszebb, legnemesebb maga az emberi hang. Persze vannak javíthatatlan botfülűek, nem minden madár fülemüle vagy sárgarigó. A verebet hiába tanítanánk énekelni, az mindig csak csiripelni fog. Ennek ellenére a javító szándékot fenntartjuk, mert hiszünk abban, hogy az emberi boldogulás, vigasztalódás egyik leggazdagabb forrása a zene. A Dunántúl pedig zenei táj, s ez gyermekkorom óta foglalkoztat engem. A dunántúli zenei szintézis talán nem is annyira a zenében, hanem magában a dunántúli költészet melódiájában maradt meg. Elég, ha Vörösmarty, Babits nevét említem. Csokonai Vitéz Mihály akkor írta legszebb, legdallamosabb verseit, amikor közelebbről megismerte a Dunántúlt, amikor itt élt a Somogyságban.” Szántód partjainál... Ott ülve Csokonai már többet tudott a mai Franciaországban csiszolódott ifjúságnál - vélte versében Jankovich -, nem látta Watteau-t, de „lába előtt bölcsőben sírt a Lét...”. Erről az egykor oly híres verséről is beszélgettünk volna egyszer, ha nem jön közbe valamely szeretett társának temetése a megtervezett rádiófelvétel délelőttjén. A temetés után megrendülését Feri bátyám barátaival poharazva igyekezett feloldani, így kicsit elkésve, zaklatott