Kortárs, 2008. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)

2008 / 7-8. szám - Szász László: Történet Gyalui Gyöngyvér fekete hajáról (regényrészlet)

Szász László Történet Gyalui Gyöngyvér fekete hajáról Sokszor nekikezdtem, két változatban meg is írtam ezt a történetet, sikertelenül. Hogy első alakjában nem sikerült, arra találok magyarázatot­­ a magam számára: a mindnyájunkban ott fészkelő öncenzúra akkoriban túlzott óvatosságra nevelt, amputálta, megcsonkította azt a tapasztalati valóságot, mely természetes módon kitölthetett volna egy novellányi keretet, és amit nem mertem (valójában nem tudtam) hitelesen megfogalmazni, mindazt célzásokkal, üres metaforákkal he­lyettesítettem. A második változat a túlbuzgóságnak lett az áldozata: a váratlanul ránk tört szabadság hevületében azt hittem, képes vagyok valamely divatirány­zathoz, a posztmodern stílusjegyeihez idomulni. Ebből aztán valami zavaros, bi­zarr szövegtorzó jött létre. Kimaradt évtizedek után, a tehetetlenség mély kátyú­jából nem lehetséges egyetlen nekirugaszkodással a játékos könnyedségnek arra a magaslatára szökkenni, ahol a fejlettebb világ irodalma sziporkázik. Azért a csillogásért ők küzdöttek meg, nekünk egyelőre botorkálnunk kell a magunk rögösebb, provinciális útján. Csakhogy számomra nagyon fontos lejegyezni, megörökíteni ezt a történe­tet. Még akkor is, ha távolabbi világok felé nincs „üzenete”. Valószínűleg gyarló hiúságból. Mert az a szerénytelen képzetem támadt, hogy a világnak ez az a rejtett kis zuga, amelyet az emberiséggel megismertetni­­ éppen az én feladatom. Aztán egy éjszaka ismételten szegény Gyalui Gyöngyvérrel álmodtam. Nyo­mottan, zakatoló szívvel, kóválygó fejjel riadtam fel, s miután a veszettül áramló vér zubogása elcsitult a fülemben, egyszer csak elmúlt a rossz közérzetem. Azt hiszem, az volt a bajom, hogy a gyötrő emlékképeket nem tudtam logikai egy­ségbe, szemléletesebben szólva: perspektívába, panorámába illeszteni. És most itt van egy álom: nem zűrzavaros, mint az éber tudat, amely kínlódva, mesterkél­ten rakosgatja egy történet mozaikkockáit, hanem azt sugallja: íme, a valóság maga a rend, csupán megfelelő távolságból kell szemügyre venni. Az irodalom tapasztalata ugyan azt ajánlja, hogy az elbeszélő távolodjék el története helyszí­nétől is, ha azonban erre nincs mód, elvonulunk két-három hétre egy csendes zugba, például egy szanatóriumba, és úgy képzeljük, hogy megteremtettük az „epikai distanciát”.

Next