Kortárs, 2008. július-december (52. évfolyam, 7-12. szám)
2008 / 7-8. szám - Szász László: Történet Gyalui Gyöngyvér fekete hajáról (regényrészlet)
Az épületek Az iskoláról nincs mit mondani. Szokványos betonépítmény egy csendes mellékutcában, tágas tantermekkel, a hatvanas évek stílusát idéző hatalmas ablakszemekkel. Sokkal izgalmasabb a bentlakás, ahol én dolgozom. Az iskolával párhuzamos utcában, pontosabban a várost észak-dél irányban átszelő főúton áll. Kapujából jobbra-balra tekingetve egyetlen szempillantással felmérhető az erdélyi urbanizáció jellege, illetve a polgárosodás megtorpanása. Ha negyven évvel ezelőtt a Maros völgyében északról haladtunk lefele, akkor átszeltünk egy-két jómódú, a városból élő községet, majd egy kis szemnyugtató, beépítetlen természet után gyéren lakott, kertes, falusias elővárosba érkeztünk, ezután következett a sűrűbben épített, apró házas külváros, amely aztán, a központ felé haladva, természetszerűen folytatódott változatos stílusú, méretesebb és méltóságosabb polgári épületekkel. A saroktól számítva harmadik épület a jelenlegi bentlakás: ezen a környéken akadt el 1918 után az urbanizáció. Mára természetesen minden megváltozott. Észak felől közeledve a szabad természet után - pontosabban a szabad természet helyett - rögtön lakótelepekbe ütközünk, és ami üres hely még megmaradt a Maros veszedelmes árterületén, azt most kezdik beépíteni, a hetvenes, pusztító árvízre emlékezők rémületére. A bentlakás épülete a huszadik század legelejét idézi. Tetején cifra kiszögellések, haszontalan bádogtornyocskák, az ablakok körül a gipszreliefek lekoptak. Legfőbb ékessége a méretes címer volna, a motívumok mezejét azonban letördelték és simára meszelték. Roncsaiban is felismerhető az impozáns boltív alatt, hogy egykor megkomponált, súlyos kapumestermű volt az, amin most belépünk. Rövid időre megpattintva hagyom, hogy velem együtt más is bepillanthasson (ha esetleg valakinek felkeltettem volna az érdeklődését). A keskeny rés éppen középen metszi a főépületet, az imént elnagyoltan vázolt homlokzat folytatását, itt emelet is kapaszkodik rá, s még arra is egy gömbölyded torony, manzárd ablakszemekkel. Ennek említése építészeti szempontból is fontos, mert korhadásnak indult faerkélyeivel a megboldogult Monarchia fürdővárosainak villáit idézi, de az elbeszélés ürügyeként sem érdektelen, minthogy a gyerekek igencsak kedvelnek odafönt az ablakokban ücsörögni és lekiabálni. Szemünkbe villan még egy öreg fenyő, és ha nekilódulna a fantáziánk, gondozott, tágas udvart láthatnánk mögötte, lugassal és virágágyásokkal, távolabb ligetes parkot, sétánnyal, bokorlabirintussal. Ezért becsukom magam mögött a kaput, és megkísérlem leírni a valóságot. Jobb kezem felől tehát a „villa”, a valamikori nagypolgári ház. A szabad teret alkalmi toldaléképületek zilálják szét. Baloldalt tanulószobák, klubhelyiség, azután egészségügyi szoba, mögötte raktárhelyiségek, bádogtetejű étkezde, hátrébb egy tákolmány műhely és filagória, sufni, miegymás, zöldövezetként kicsiny futballpálya. A „villa” a tulajdonképpeni bentlakás, a gyerekek megtanulták, hogy az a cámim otthon. A kantin és a műhely közötti résben rozsdás vaskapu nyílik: százötven-kétszáz méternyit kanyargó zegzugos sikátor vezet az iskolához (amelyet már felületesen megtekintettünk), kisüzemek, magánházak hátsó fertályán át, ezért rácsokkal védve.