Kortárs, 2013. január-június (57. évfolyam, 1-6. szám)

2013 / 6. szám - Novotny Tihamér: "Négy kétkezes" (képzőművészet)

44 a dekoratív ritmusok és a meditatív mezők, a foltokba rendeződő rostos anyag megjelenése figyelhető meg képein.". Wehner azonban egy jóval korábbi írásában, 1992-ben „anyagszerű filozófiáknak", „tárgyszerű álmoknak", „meditációs lenyomatoknak", „lelki kiírásoknak" nevezte Wágner János képeit, amelyeken „roppanó feszültségek összpontosulnak, szorongatott, tragikus életérzések, félelmek összegződnek. Tehetetlen, megadó fájdalmak rögzülnek a ho­mok, a hamu, a korom, a por megmerevedett kráterében."­ Igen találó sorok és kifejezések ezek. Wagner anyag- és gesztusfestészetének lényegét, drámai felhangjait, pokoljáró sötétségeit, alakváltó démonjait és sötét sejtelmekkel teli emlékáradásait, ér­zelemdermedéseit ragadják meg. A behelyettesítés és a belehelyezkedés festészete ez, ahol az em­ber úgy érez, mint ahogy a hajszál nő még és fehéredik a halál utáni fejbőrön. Mint ahogy a fa kérge könnyezik, mézgásodik, gyűrődik, görcsöl, ráncosodik, sejt­burjánozik és csomósodik az évgyűrűk növesztette szabálytalanul szabályos törzs hengere körül. Mint ahogy a levágott, lezuhanó lomb­korona hagyja nyomát a sárban vagy a vizes homokon. Mint ahogy az esőáztatta löszpart omlik a folyamba. Mint ahogy a hegyről lezúduló zápor vájja-túrja folyékony ujjait az átázott agyagarc ba­rázdáiba, ráncaiba. Mint ahogy búcsújelet hagyón, elmúlást tetoválón lecsúszik a halálraítélt véres teste, a semmibe kapaszkodó ernyedő kézfeje a sápadt fal némán szenvedő maszkján. Mint ahogy vergődő állat süllyed el az iszapos mocsárban. Mint ahogy csupasz ágak kalligrafálják írásjeleiket, alig mozgó árnyképes üzeneteiket a sötét szoba vetítővásznára vagy az ezüstösen csillogó járdára - éjszakai lámpafényben. Mint ahogy fuldokló kavar apró elmúló örvényeket, ereszt felszínre törő buborékharangokat az elcsendesülő víz áramába. Mert a lélek ópiuma, az idegek játéka, a sötét ösztönök feltárulkozása, az ijedtség tudattágulá­sa, a látomások káprázata, a formák szétcsúszása, az alaktalanságok démontánca, a foltok és fo­lyáspecsétek képírása, a képzelet hozzáadása ez a festészet. Wágner János képmonológjai a féle­lem és az aggodalom szépséges szolgálóleányai, a sejtelem és a sejtetés dramaturgiájának sötét színészei, az ijedelmek hajnalai és a hiedelmek éjszakái­­ feketén-fehéren, színelnyelő közlékeny­­ségben, kézmozdulatok és kézjegyek szellemképeiben. Konkrét képkoncentrátumait többek között Henri Michaux, Pierre Soulages, Emil Schumacher, Klimó Károly, Tölg-Molnár Zoltán vagy Kopasz Tamás tömör és koncentrált gesztusműveivel, vala­mint anyagfestményeivel rokoníthatjuk, hozhatjuk összefüggésbe. Absztrakt expresszionista és informel jellegű művészetét szemlélve egyszerre vagyunk a résztvevői és részesei egy megváltáson belüli és kívüli személyes történésnek. „AZ ÖRÖKLÉT ELKEZDŐDÖTT” KOLOZSVÁRI GRANDPIERRE KÁROLY KIÁLLÍTÁSA (Jókai Mór Művelődési Központ, Budaörs, 2012. december 7.) Az Érden élő művész tárlatának címe, mottója - „Az öröklét elkezdődött" - előhív bennem egy emlék­képet, egy idézetet, amely 1990-re datálható, s amely a Bernáth(y) Ideg Zene, Anyácska Ezüst Hang (Veszélyes anyag) című kazetta Csernobil jelölésű dalszövegéből származik, és így hangzik: „A jövő / A jövő már / A jövő már elkezdődött / A múlt / De a múlt / De a múlt az még tart / A jövő már elkez­dődött / De a múlt az még tart / TURBA TURBA TURBA"5 - azaz az őrületszerű megzavarodás be­szippantja az embert. A mindenkori homo sapiens szemléletének kétféle végpontja, kétféle aspektusa, alternatívája fogalmazódik meg a fentebb leírt sorokban. Valahogy úgy, ahogy Berzsenyi Dániel írja a Poétái Harmonistika című dolgozatának tíz éven át fejlesztett és érlelt változatában, annak is A költő lát, mert érez című fejezetében. Olvassuk csak újra, ismételjük a gyönyörű sorokat: „A lélek, mint egy Janus-fő, egyszerre két világot lát, úgyhogy valamint Raphael Athéni oskolája Plátói égre nézve, Aristotelesz pedig földre függő szemekkel mutatja: éppen úgy van a léleknek is két életet szolgáló két szeme, ú. m. a világi okosság, mely a földi életet világítja, és az érzésben megjelenő képzőszer­ KORTÁRS 2013/06

Next