Korunk Szava, 1933 (3. évfolyam, 1-23. szám)

1933-09-15 / 18. szám

TRAGIKUS IFJÚSÁG. Évek óta állnak a bezárt kapuk előtt, lerongyolódva, kikö­zösítve a dolgozók világából, mint elhagyott, tört szárnyú mada­rak verdesik az ablakokat és szedegetik össze a morzsákat, mit a hatalom urai elvétve hullatnak feléjük. Külön világ az övéké. Ha beszélsz velük, valami súlytalan, céltalan lázadás fogja el őket, szavaikat elborítja az értelmetlen szenvedés szürke hamuja, mely ott fekszik a lelkükön is és nem nőhet tőle vegetáció. Elszakad­tak az élet örök forrásaitól, a munka és a kenyér nagy princí­piumaitól és holt kő nyomja a szívüket: az elhagyottság tudata. A hívők, az élet értelmes útjait járók kollektívuma is: az elesettek a saját Tubájukon kívül elvetéltek szomorú tömege, mely egyre félelmetesebben nyomja a társadalom lelkiismeretét. Vájjon mi kötheti még őket ehhez a társadalomhoz, mely nem tud számuk­ra becsületes életlehetőséget teremteni, de megkívánja, hogy mégis ragaszkodjanak hozzá és küzdjenek a céljaikért? Vájjon a társa­dalmi forma csak akkor kötelezne, ha az egyénnek kötelezettségeit kell leróni, de ez a kapocs rögtön elszakad, ha az egyén kívánja minimális élet­jogait biztosítani? Vájjon ez a társadalmi keret fennállhat-e sokáig, ha a munkanélkülieknek nem tud céltudatos életet biztosítani a mai lealázó alamizsnáskodás helyett? Hiszen a kérdés elodázása megteremti a társadalmon kívüliek szolidari­tását, azokét, akik már semmit sem várnak tőle s várjon mit kezd­het ilyenekkel az állam? A lelkileg nihilizált, anyagilag az állam kitartottjává degredált emberrel mit kezdhet a társadalom? A munkanélküliek eltartása szociális teherként fekszi meg az ön­­kormányzatok és az állam bevételét anélkül azonban hogy ezek­kel a kiadásokkal a társadalom és az egyén érdekében produktív célt szolgálnának. Tehát az államháztartás szempontjából is sür­gős kérdés a probléma mielőbbi megoldása. Az élet üteme szakadatlanul dobja az iskolapadokból és és egyetemekről kikerült ifjúságot a nagy arénába, ahol már a protekció is kezd csődöt mondani, amely pedig hazánkban eddig a legbiztosabb érvényesülési lehetőségnek bizonyult. Ugyan mi jöhet ezek után? Azzal mindenkinek tisztába kell jönnie, hogy generális vál­­­tozások és változtatások nélkül a hazai munkanélküliséget meg­oldani nem lehet, hogy egész gazdasági és társadalmi struktúrán­kat át kell szervezni és új alapokra fektetni. Egész társadalmi berendezkedésünk hamis értékelési skálákon épült fel: a hierarchia legalsó fokán azok állanak, akik a legtöbb és legnehezebb munkát végzik. A fizikai és újabban a szellemi munka védelme, ideje és jutalmazása nincs kellőleg biztosítva, sem a maximális munkaidő, sem minimális munk­abér nincs törvényileg szabályozva. Azoknak az anarchisztikus viszonyoknak, amelyek ma a munkaidő és munka­bérek terén hazánkban fennállanak, meg kell szünniök. Minden nemzet élet-halál harcot folytat a munkanélküliség leküzdésére — legutóbb az Egyesült Államok és Németország hoztak e téren forradalmi reformokat — csupán nálunk nem történik semmi. Végre is a kérdést nem lehet a végtelenségig elodázni, az élet elbukottjainak tetemein új és új harcvonalai rajzanak a feltörekvő ifjúságnak, akik nem akarnak továbbra is számkivetettjei lenni a magyar életnek. Ez az ifjúság már megérte mindazon eszméknek kicsúfolását, semmibevevését, amelyekkel útnak indították s most ott áll lelkében meghasonulva az élet válasz-útjain nem tudván melyik világnak higgyen: annak, amelyet lelkének legbensőbb énje parancsol, vagy annak az eszmékkel való frivol játéknak, amit „életnek“ hívunk. Lelkük legvalójában érzik már az új világ közeledtét, mely nem tűr fél úton megálló embereket, hanem ítéletében könyörte­lenül széttépi a beidegzettség s a múltak köldökeihez tapadók mesterséges válaszfalait s megpróbálja az előjogoktól megfosztott társadalmat becsületesebb, igazibb kollektivummá egyesíteni. Az ifjúság egy kisebbik része látva a társadalmi bajokat egészen beleveti magát a gyűlölet poklába, materialista, nihilista felfogású lesz, aki a kenyeret még elfogadja ettől a társadalomtól, de lelki­leg messze távolodott tőle s arccal Moszkva felé néz. Ez az ifjú­ság a városokba tömörülve egészen elveszti a hazai talajt a lába alól, távoli illúziókban éli ki énjét s tehetségét, s mindenáron érvényesülni akaró energiáját idegen célok érdekében használja fel. Az utóbbi idők intellektuális kommunista szervezkedései saj­nálatosan világítanak rá a szellemi proletariátus irányvonalaira. Pedig ennek a nemzetnek belsőleg és egymagában is elég erős­nek kell lennie, hogy a szomszéd népek imperialista mohóságá­val szemben meg tudja védeni függetlenségét. A magyar nemzetet csakis saját belső erőtartalékai menthetik meg az összeomlástól és kultúrájának elporladásától. Lelkünk igazi valójában fel kell építenünk a népek nagy szolidaritásának gondolat­világát is, hogyha az együtthaladás ideje eljön, ne rajtunk múljon ennek létre nem jötte, de senki sem lehet oly bátor, hogy évezredes kultúránkat veszni hagyjuk az újra fellángoló szláv és germán nacionalizmus közepette. Lelkünk és szívünk egész forróságával szeretjük ezt a népet még akkor is, ha az a társadalmi berendez­kedés, amely ma fennáll, nem is azonos azzal az eszmével, amit a magyarság jövőjéről, tisztább, igazibb életéről alkottunk. A koncepciótlan, negatív gyűlöletből egymagában semmiféle kiút nem vezethet: ha az ifjúság megmarad a szellemi és anyagi elmaradottság nirvánájában és nem tanul, fejlődik s küzd a cél­jaiért, nem maga építi fel az új világot, akkor ne csodálkozzon, ha sorsa semmit sem fog javulni és ebben a régi berendezkedés­ben csupán harmad és negyedrangú szerep jut osztályrészéül. Ne szívja magába egy hanyatló kornak mérgező levegőjét, ne vegye át az apák vétkes gyöngeségének örökét, egy liberális-feu­­dális-nagy kapitalista társadalmi szerkezetet, hanem lelkének job­bik énjével építsen fel újat! Várjon ki fogja felszámolni ennek a csődbe jutott kapitalista gazdálkodásnak egész tömegét, ha nem az ifjúság? Az állástalan ifjúság nagy része még ma is egy korhadó, erőtartalékait felélt generáció és berendezkedés módszereivel igyekszik magának kenyeret szerezni; protekciók után szaladgál, a saját bőrét akarja menteni és nem ébred hivatására, kötelezett­ségére, melyet pedig az idő és saját érdeke is egyaránt kíván: vállalni a közösséget azokkal, akik ugyanolyan számkivetettjei a magyar életnek, mint ők, ugyanazon okok folytán, csakhogy azok még szellemileg is ki vannak szolgáltatva a rendszernek, míg az értelmiségi ifjúságot a megszerzett ismeretek is kötelezik egy új, igazságosabb társadalmi berendezkedés kimunkálására. Az ingyen levesek és mozi­jegyek után futkosó, egyesületesdit játszó fiatal­ság végre álljon komolyan élére egy tisztító, felszabadító társa­dalmi mozgalomnak, önmaga szervezze meg érdekképviseletét, önmaga ossza fel egymás között a szellemi munkaköröket, építsen fel önsegély útján gazdasági érdekszövetkezetet, adja ki reform­terveit röpiratokban, tárja fel a nagy­közönség előtt nyomorát, vigye a nemzet közvéleménye elé az álláshalmozók társadalmi fekélyét, követeljen magának életet és jövőt, mert máskülönben az erkölcsi és kulturális halál lesz úrrá a lelkükben és mérgezett kutak lesznek a szíveik, amelyekből megújhodást senki sem merít­het. Az értelmiség és a parasztság és munkásság tömegei között ma úgyis nagy szakadék tátong, a szenvedésekben megerősödött fiatalságra vár a feladat, hogy áthidalja ezt az űrt, megtalálja a kapcsolatot velük, magáénak vallja a sorsuk és közös érdek alap­ján küzdjön céljaiért. Hagyja ott végre az ifjúság a múlt bűneiből felépített tár­sadalmi forma roskadozó épületét, ne az öregek asztaláról lehul­lott morzsákat szedegesse, hanem ifjú szívekből, agyakból és akaratokból építse fel az új Magyarország munkán, igazságon és erkölcsön felépülő várát! ZSIGÁRDY ISTVÁN: 301 Vallásos kultúra — a színházakban is. Franciaországban nemrég alakult meg a katolikus szín­padi szerzők, művészek és komponisták szövetsége, amelynek célja, hogy egy tiszta és elmélyült vallásos kultúra szellemében a színház sokszor emlegetett válságát megoldja. A szövetség titkára, Maurice Brillant, aki egyike a legkomolyabb színikriti­kusoknak, legutóbb érdekes cikket írt a „Croix“-ban arról a szellemről, amely ennek a szövetségnek tagjait áthatja. A szövetség párisi csoportja az ünnepelt száz­tól kezdve az egyszerű díszlet­­munkásig közösen vesz részt a szentmiséken. Ez, a mi színházi világunkban szokatlan tett azonban nem merül­­ki üres demon­strációkban. A tagok komoly és mély lelki életet élnek s időn­ként dogmatikai és apologetikai előadásokat hallgatnak. A szövetség tagjainak létszáma 1931-ben 400 volt, ma azonban már 900. Ennek mintájára legutóbb Belgiumban is hasonló szövetség alakult. A francia egyesület tagjai sorába tartoztak olyan ismert művésznők, mint Simone Luprin, Ivonne Hautin, Susanne Delorme, akik az utóbbi időben kolostorba vonultak. Az Unió elnöke maga a párisi hercegérsek s a lelkivezetők a dominikánusok sorából kerülnek ki.

Next