Korunk 1967 (26. évfolyam)
1967 / 6. szám - TÉKA - Jókai Mór: Diamantele negre - Búza Márton: A munkásosztály vezető szerepének néhány kérdése
danivalót tartogat számunkra, amelyet siettünkben nem érünk rá értelmünkig vagy szívünkig engedni. Ez a könyv azonban megállásra, gondolkozásra kényszerít, hiszen a tények, az események fölé emelkedve, vagy mögéjük tekintve feltárja azok mélyebb értelmét, bölcseleti mondanivalóját, s az „intellektuális költő“ mellett egy intellektuális, de ugyanakkor lírai prózaírót is megismertet velünk. (Ifjúsági Könyvkiadó, 1967.) Jókai Mór Diamantele negre A magyar irodalomból Petőfi mellett Jókai az, akit a román olvasóközönség a leghamarabb megismert és megszeretett, s ez a szeretet azóta sem csökkent... Jelzi ezt már maga az a tény is, hogy a nemrég újra kiadott Arany ember után most a két évvel ezelőtt ugyancsak a Clasicii literaturii universale sorozatban már megjelent Fekete gyémántok is új kiadást ért meg. Ebben a sorozatban az 1955-ben kiadott Kiskirályok után ez a második Jókai-kötet, s a választás joggal esett reá, mert kitűnően érzékelteti, mennyire közvetlen kapcsolatban állott kora valóságával, annak alapvető problémáival a sokszor csak pompázatos mesélőként emlegetett Jókai. A regényt, melyet annak idején Mikszáth „páratlan leíró részleteiért“ is dicsért, Nicolae Jianu és Czinczár József fordította, és Nagy Miklós mutatja be a román olvasónak. (Editura pentru literatură universală, 1967.) Búza Márton A munkásosztály vezető szerepének néhány kérdése A szerző számba veszi a fő tőkés országok munkásosztó-Szilágyi István új kötetére tehát alapvetően a különbözőség jellemző. Az író első kötetének, a Sorskovácsnak ígéretei után most velünk, szemünk láttára járja meg a modern próza megannyi útját, felkutatva lehetőségeiket, és keresve bennük saját lehetőségeit. Annak idején, 1964-ben még csak egy rendkívül tehetséges fiatal írót ismertünk meg, aki kitűnően tud elbeszélni, helyzeteket és figurákat teremteni, de aki még túlságosan tapad a konkréthoz, akinek írásaiban sok helyt az imitáció még elnyomja az invenciót. Azokban a novellákban, karcolatokban inkább csak nyomokban mutatkozott meg a gazdagság, noha a kötetzáró írás, az Ahol nem történik semmi bizonyította is, amit a többiből csak sejteni lehetett: Szilágyi több, mint egyike a minden korban százszámra alkotó jótollú elbeszélőknek, lektűríróknak. Most, második kötetével igazolja Szőcs Istvánnak az elsőhöz írott előszavában felvetett játékos ötletét, amikor is megpróbálta elképzelni Szilágyit évek, évtizedek múltán, most már a Művel maga mögött.* Szilágyi Istvánnak mondanivalója van a világról, s az írás kényszere nála nem önmaga felmutatásának vágyából, hanem a hozzászólás szükségességéből fakad. (Ebből adódóan kevéssé lírikus, és amikor vallomásos, akkor is sorskérdésekről vall.) A hozzászólás tartalma, súlya, emberi-társadalmi fontossága és legmegfelelőbb (Szilágyi István tehetségének is legmegfelelőbb) formájának keresése természetesen formailag, esztétikailag a legkülönbözőbb eredményekre vezetett. Az új kötetben egymás mellett szerepelhet a novella ősforrásaira visszatekintő anekdota, egy vidáman induló, melodrámába fulladó, de a tragikus kibontakozás lehetőségeitől sem elzárkózó, csattanóban kicsúcsosodó tréfa (Anekdota), a novellaírás XIX. századi klasszikusaira, Maupassant-ra, Csehovra emlékeztető, félig-meddig szintén anekdotizáló, de már komor hangú novella (Ágyú), a tárcanovellák eszközeit modern témákon kipróbáló karcolat (Parányi élet vagy a hangulataiban egészen bródys kenyérillat), s így kaphat helyet mellettük, mint egyazon időszak írói termése, a XX. század népi mítoszteremtő irodalmának hajtásaként hangsúlyozottan (címben is jelzett) balladás Traktorosballada vagy az ugyanebből az ihletforrásból táplálkozó, a népmeséi realizmust idéző Gyermek az erdőn. Tanúi lehetünk az úgynevezett intellektuális próza behatolásának is, különböző fokú érvényesülésének a gondolati tartalmakat hordozó, meggyőző célzatú, fogantatásukban intellektuális novelláktól kezdve (Ezen a csillagon) magát a gondolkodást, a töprengést, a gondolati vívódást érzékeltető írásokon keresztül (Ha a napot választod, Emberszabású ember) az esszéelemek behatolásáig, sőt esetenkénti uralomra kerüléséig (Értéktöbblet). Ezt a szemkápráztató panorámát egészíti ki, mondhatnánk: teszi teljessé egyik végleten a memorialisztikus hangütésű Nosztalgia (jelen esetben tényleg közömbös, hogy fiktív vagy valódi emlékezésről van-e szó, hiszen az írást problémalátása és formai megoldásai közelítik az önéletíráshoz és a lírai hangütéshez), a másik végtelen pedig az 888