Korunk 1976 (35. évfolyam)
1976 / 11. szám - KÉT LENGYEL KÖLTŐ - SZÁSZ LÁSZLÓ: Portrévázlat "a másik" Tamásiról
hogy nincs teljes elszíntelenedésre és elszáradásra ítélve“ — írja például a Brassói Lapok 1934. december 23-i számában Méliusz N. József). Tamási pedig megállapítja: „A Korunk a tehetség érdekében sohasem engedett a világnézetéből.“ (Személyeskedő írók. Brassói Lapok, 1934. május 10.) Szó sincs arról, hogy emiatt viszont helikoni dicshimnuszokat zengene: „a Helikonnak sem a könyvkiadványai között, sem a folyóiratának írásai között nem találhatunk olyan irodalmi műveket, amelyekben a társadalmi és emberi kérdéseket világnézetileg forradalmi módon próbálná az író fejtegetni“ — jelenti ki 1936-ban A népvalóság hirdetőiben. Konok ügyszeretetében kitartva ismert művészi krédója mellett, mindkét táborban ellenségeket szerez magának ... Képletünk kezd kialakulni. Tamási igyekezett a humanista értelmiségi számára elfogadható álláspontot találni; a népfrontos összefogás felé egyengeti az utat, amikor mindkét tábor figyelmét felhívja hiányosságaikra. Számára a művészi igényesség szent és sérthetetlen, s nem választható el a társadalmi valóság ábrázolásától. Hogy a Helikonhoz fűzte erősebb szál, azt bizonyos hálás nosztalgia is magyarázza: döntő szerepet játszott indulásában, irodalmi kapcsolatainak kialakításában, meg aztán nem illik leköpni a vendéglátó asztalát. Bár származása nem tette számára létkérdéssé a munkásmozgalomhoz való közeledést, szociális érzékével felfogta a marxizmus jelentőségét. Életcélja, a népszolgálat, népnek pedig elsősorban a parasztság hatalmas tömegét tekintette. 1936-tól kezdve a Korunk mintha méltányolni kezdené Tamási hajlíthatatlanságát. Ebben az évben Gaál Gábor megírja első terjedelmesebb Tamási-bírálatát, a Jégtörő Mátyásról. Konklúziója: „Tamásitól annak a konkrét falunak és székelynek a művészi megformálását várjuk, akit állítólag se a város, se a tudomány nem ismer, nem pedig ezt a Tamási-féle patent nyomán készült duplafedelű székely királyfi és székely óriás herbáriumot.“ Gaál Gábor cikke után rövidesen jelentkezik, ugyancsak a Korunkban, Balogh Edgár (Tamási Áron és a Cselekvő Erdélyi Ifjúság), s mintha korrigálni igyekezne: „Ha lapunkban Tamási Áronról, a székely nép művészéről szólottunk, csak azt vetettük mindig szemére, hogy nem hordozza eléggé a székely változások felelősségét, s kallódó ősi néphitet rögzít, amikor [.. . ] a székely szegénységnek új történelmi öntudatra van szüksége.“ Márpedig a Cselekvő Erdélyi Ifjúság megfogalmazásakor „újból hitvallást tesz demokratikus meggyőződése mellett“, és ez: „állásfoglalás a magyar reakcióval szemben, f ... a kisebbségi dolgozótömegek mellett.“ Majd a Találkozó után — úgy tűnik — a Korunk teljesen rehabilitálja a székelység szószólóját. „A falusi nép számára megfelelő irodalom“ kérdéséhez szólva (Korunk, 1937. 7—8.), Gaál Gábor Tamásit követendő példaként említi, s egyben irodalomtörténeti értékét is jelzi: „Persze, Tamási Áron tudja, s tudta Petőfi és Arany, de tudják-e székében íróink [hogy mi a megfelelő irodalom a nép számára]?“ Gaál Gábor kételkedik ugyan a falusi nép számára megfelelő színvonalas irodalom széles körű elterjedésében, de elismeri: „az is igaz, hogy Tamási kétségtelen zálog. De Tamási enélkül [ti. felhívás nélkül] is ezt csinálná.“ És 1938-ban — a májusi számban — napvilágot lát a legterjedelmesebb s az egyetlen dicsérő Tamási-kritika a Korunkban — Szentimrei Jenő tollából. Ebben az időben panaszolja Gaál Gábor egy levelében: „A Vásárhelyi Találkozó szellemét komolyan véve egy csomó embert felszólítottam a Korunkban való dolgozásra — még csak nem is válaszoltak.“ (Idézi monográfiájában Tóth Sándor.) Tamási azonban most sem tagadja meg önmagát. Az év folyamán a következő írásait jelenteti meg (időrendben): Tíz nap Szlovenszkón (jegyzet), Vitéz apám (regényrészlet), A bölcső és környéke, Udvarhelyi csárdában (részlet a Szülőföldem című könyvből). Eszméiben Tamási semmivel sem következetlenebb Gaál Gábor Korunkónál. Soha nem is álltak olyan távol egymástól, mint a látszat mutatta. Egy példa, véletlen egybeesés: 1933-ban a Korunk Újvári Lászlója (Színdarab a tizenkettedik órában) és a Brassói Lapok Tamásija (Próféta töklámpással, november 17.) kritikát ír Zilahy Lajos A tizenkettedik óra című drámájának előadásáról, s mindketten — szinte egybehangzóan — ugyanazt a zavaros eszmeiséget kifogásolják. Ügyszeretetük nem annyira, inkább a Korunk és Tamási Áron szótára különbözött.