Korunk 1979 (38. évfolyam)
1979 / 3. szám - LÁTÓHATÁR - A leszerelés, a nemzetközi enyhülés időszerűségéről (Era socialistă, 1978. 23.)
A hetvenes évek végéről visszatekintve a lengyel drámára és színházra, változatlanul Mrozek és Rózewicz művei állnak az élvonalban, a lengyel s a nemzetközi érdeklődés előterében (a Tangó, a Sztriptíz, az Emigránsok, illetve a Kartoték, a Fehér házasság, A homokba). Mrozek a groteszk, Rózewicz a költői és metaforikus színházat képviseli. Az avantgarde Gombrowicz operettje szintén klasszikusnak számít már. Jan Klossowicz véleménye szerint az új irányzatokat nem látni. „Úgy tűnik, a lengyel drámaírókat erősen megviselte a hatvanas évek színházi átalakulása, s még mindig nem tudnak olyan erőteljes műveket létrehozni, melyek versenyezhetnének a tisztán színházi alkotásokkal (amilyen például Tadeusz Kantor Halott osztálya).“ Zurowski ugyancsak a rendezőközpontúságról beszél, de a mai lengyel színházi élet lényeges jelenségeként említi a monodrámát, az egyszemélyes színházat is, s számba véve a nagy színészegyéniségeket (Irena Eichlerównától Daniel Olbrychskiig), erre a következtetésre jut: „a hatvanas években divatossá vált «rendezői színház« után, ha a rendezők nem is szorultak egészen vissza a kulisszák mögé, a lengyel színjátszás ismét erőteljesen visszatért nagy hagyományához és kimeríthetetlen forrásához: a színész alkotó művészetéhez.“ És mi történik Grotowskival, akit tegnap még a színház nagy megújítójaként ünnepelt a szakmai világ? A wroclawi Laboratórium Színház megalapítóját ma a „színház utáni“ tevékenység, a „felsőbb osztály“ foglalkoztatja. Andrzej Bonarski kitűnő Beszélgetése Grotowskival (melyet a varsói kultúra szerkesztője még 1975-ben készített) lényegi magyarázatot ad a művészetnek erre azelárulására, a „parateátrális“ munkára, a kezdetben csak művészi csoportosulás kiszélesedésére, kinyílására. És az exkluzivitás, az „erkölcstelenség“ (ezoterikus kísérlet) vádjára. Íme, Grotowski vallomása: „Vagy abból indulunk ki, hogy minden erőfeszítés hiábavaló, ami nem járul hozzá közvetlenül az emberi nyomorúságnak és boldogtalanságnak — az emberiség materiális boldogtalanságának — csökkentéséhez, s akkor be kell vetni magunkat a harc sűrűjébe, forradalmárrá kell lennünk, a szó szoros értelmében, mint Che Guevara tette; vagy feltételezzük, hogy az emberi faj fejlődése igen összetett folyamat, s ez azt is jelenti, hogy a szükségletek, melyek jelentkeznek, szakaszosan bontakoznak ki, tehát ami ma exkluzív, az idővel bizonyos hatások és változások nyomán olyasmivé lesz, amire azt mondjuk, általános. Mindenki, aki nem a legégetőbb politikai tennivalók elvégzésével foglalkozik, tekintet nélkül arra, hogy a humanisztika mely ágát műveli, eleve feltételezi, hogy az anyagiak mellett más szükségletek is léteznek. És akkor már a dolog természetéből eredően is el kell fogadnia, hogy e másfajta szükségletek ugyancsak különfélék. Ott, ahol bekövetkezik az anyagi javak viszonylagos telítettsége — mondom: viszonylagos, tehát nem a gazdagságra gondolok, inkább arra, hogy eltűnik az éhezés réme —, az emberekben felszabadulnak bizonyos szükségletek, melyek kezdetben elrejtőzhetnek a színház, a film, a televízió stb. iránti érdeklődés körében; nagyon sokféleképpen kezdődhet ez. De mindezen érdeklődés mögül kirajzolódik az önzetlen emberi érintkezés elementáris és alapvető szükséglete. Mert az önzés elválaszthatatlan az élet taposómalmától, a létért való küzdelemtől.“ Ezért keresi ma Grotowski az ember és ember közti igaz kapcsolat új lehetőségeit. K. L. A LESZERELÉS, A NEMZETKÖZI ENYHÜLÉS IDŐSZERŰSÉGÉRŐL (Era socialistă, 1978. 23.) Aligha lehet kétséges, hogy a fegyverkorlátozás kérdésének eddigi megközelítése nem bizonyult eredményesnek. A nemzetközi enyhülést célzó megállapodások és intézkedések ellenére tovább fokozódik a fegyverkezési verseny, és ami a legaggasztóbb: a nukleáris tömegpusztítás veszélye. A második világháborút követő időszakban az emberiség nem kevesebb mint 6000 milliárd dollárt áldozott a hadiipar, a hadseregfenntartás és a katonai kutatás céljaira. A fegyverkezési költségek mai szintje meghaladja az évi 400 milliárd dollárt. A hadászati erőfeszítések zöme továbbra is Európa stratégiai térségére irányul. A kontinensen felhalmozott rombolóeszközök elméletileg minden egyes lakost 72 000-szer képesek elpusztítani. Európa földjén — békeidőben — 8,5 millió katona 74 000 tank, 17 000 repülőgép, 3800 hadihajó, valamint a világ nukleáris készletének 96-98 százaléka biztosítja az úgynevezett „védelem“ szükségleteit. Joggal merül fel a kérdés: mennyiben érdeke az emberiségnek a védelem reális keretein túlnövő esztelen fegyverhalmozás? Az ENSZ szakértői csoportjának 1977- ben közzétett jelentése mélyrehatóan elemzi a fegyverkezési hajsza társadalmi, gazdasági és politikai következmé