Korunk 1979 (38. évfolyam)
1979 / 3. szám - LÁTÓHATÁR - A színházon innen és túl
LÁTÓHATÁR A színházon innen és túl Nemegyszer tapasztalhattuk magunk is, hogy a színház több lehet önmagánál. Nem csupán egyike a művészeteknek, sőt nem csupán a különböző művészeti ágak és törekvések összehangolója, szintézise, de fontos társadalmi tényező, a közösségi cselekvésnek egy lehetséges formája. A lengyel színház e tekintetben is rendkívüli tanulságokkal szolgál, múltja és jelene egészében és részleteiben tudatosító. Személyes élményeink mindig esetlegesek, kiszolgáltatottak a hely és idő véletleneinek, ezért izgalmas egy már-már monográfia igényű összeállítást olvasni a lengyel drámairodalomról és színházról — amilyennel most a SZÍNHÁZ című folyóirat lepte meg híveit. (1978. novemberi számát teljes egészében e kérdéskörben otthonos szakemberek, elsősorban lengyelek rendelkezésére bocsátotta.) „A romanticizmus erőteljes hatást gyakorolt a huszadik századi lengyel dráma hősére is — írja Jan Klossowicz, a varsói Dialog munkatársa (Az új lengyel dráma) — Ez a hős, amely több mint száz éve mélyen gyökerezik a lengyel irodalomban, mindenekelőtt a nemzeti eszményt testesíti meg a nemzet történelmének individuális tükrözőjeként, azét a nemzetét, amely bár elnyomva is, de soha nem szűnt meg harcolni szabadságáért. Ez a hős tragikus és cselekvő, szakadatlanul küzd a túlerőben levő akadályok ellen, egymagában álló ember, aki ugyanakkor azonosul az egész nemzettel. A romantikus dráma és napjainkig fennmaradt hőse politikai tartalmat hozott a lengyel drámába. A lengyel dráma fővonala Mickiewicz, Slowacki és Krasinski óta politikai maradt. Ugyanakkor ez az, ami a lengyel dráma erősségét és gyengeségét okozza hosszú évek óta. Konokul a függetlenségért való harcra hangolódott, ennélfogva lett sajátosan lengyel, és többé-kevésbé érthetetlen a külföldiek számára.“ Andrzej Zurowski (A lengyelek nemzeti művészete), kevésbé szkeptikusan a nyelvi határokat illetően, a világ zenei életének élvonalába került alkotók s a lengyel képzőművészet és irodalom felbecsülhetetlen szerepének ismeretében, a színházat teszi első helyre a kulturális életben. „Minden korábbi nyugtalanság ellenére a film nem temette maga alá a színházat, a televízió vagy a tömegkommunikáció más formái nem fosztották meg igazi rangjától. A dramatikus művészet fiatalabb műfajai közt a színház megtalálta a maga sajátos helyét, sajátosan intim művészet, az emberi találkozás helye lett, ahol a rivalda két oldalán levők egymásra lelnek, egymás szemébe néznek, hogy olyan dolgokról valljanak, melyekről egyébként gondolkozni is csak suttogva szoktunk.“ A lengyel színházi körképet bevezető Pályi András (A „nagy improvizáció“) a sokféle törekvés közös lényegét hasonlóképpen magyarázza: „A lengyel színház mitológiája máig eleven mitológia: a szent és átkozott pillanat, a katartikus élmény innen születik. A lengyel színház olyan kiemelkedő rendezőegyéniségeit sem érthetjük meg e fejlődési folyamat nélkül, amilyen Swinarski, Dejmek vagy Wajda, de mélyen e lengyel mitológiából élnek az úgynevezett autonóm színház mesterei is: Szajna barokk képorgiájában ott van Witkiewicz katasztrofizmusa, Tadeusz Kantor happeningszerű »nagy improvizációiban« ott a witkiewiczi esztétika szerinti »tiszta forma«, mely az abszolútumot a naturális valósághűséggel párosítja, Grotowski »szegény színházában« Mickiewicz, Slowacki, Wyspianski.“ A festőművészből lett világhírű rendező, Tadeusz Kantor, a Bányai Gábornak adott interjúban, ugyanezeket a véleményeket támasztja alá, élő cáfolataként annak, hogy az avantgarde művészet feltétlenül „kozmopolita“, tagadása a nemzeti, a közösségi problémáknak: „A mai lengyel színház ugyanis — bármilyen irányban keresse is a megoldást, a kivezető utat vagy akár csak egyszerűen a kísérleti lehetőségeket — a lengyel függetlenségi törekvésekkel párhuzamosan alakult lengyel romantika irodalmi és politikai hagyományainak talaján állva végső soron egyazon problematikával foglalkozik. Nem akarom ezzel összemosni az egyébként is összekeverhetetlen profilokat, a közös társadalmi gond azonban mindenképpen azt sugallja, hogy a sokféleségben az egységes lengyel színházi kultúrát hangsúlyozzam“ 224