Korunk 1992 (III. folyam 3.)

1992 / 2. szám = Farsang Romániában - VILÁGABLAK - BARANOVA, NATALJA: Egy mennonita falu Szibériában (Szilágyi P. Csaba fordítása)

87 NATALJA BARANOVA EGY MENNONITA FALU SZIBÉRIÁBAN Kezdjük egy rövid történelmi ismertetővel. A mennoniták kb. 200 éve jelentek meg Orosz­országban, Nagy Katalin idején. A reformáció kori Európa anabaptista mozgalmának az örökösei. Nevük Menno Simsontól, egy holland katolikus paptól ered, aki otthagyta a katolikus egyházat az anabaptistákért, és a mozgalom egyik fő vezetője lett. Eredetük szerint a mennoniták azon etnikai-vallásos csoportok egyikét alkotják, amelyek a reformá­ció idején leváltak a protestantizmus fő ágáról. Nagy Katalin 1763-as történelmi rendelete után — melyben külföldi parasztokat és kézműveseket hívott meg Oroszországba — sok olyan mennonita gondolt az Oroszország­ban való letelepedésre, akik Lengyelországban és Poroszországban éltek. 1789-ben végül 200 család jelent meg a Dnyeper felső vidékén. Főleg földművesek voltak, két különböző gyülekezetből: egy flamandból és egy frízből. Az első világháború előestéjén az orosz birodalomban mintegy 104 ezer mennonitát tartottak számon, 1914-ben körülbelül 400 közösséget alkottak. A települések elszigeteltsége ellenére összekötötte őket szervezetük, a Mennonita Nemzetközösség, annak függetlenül oktatási, vallási, közjóléti és ellenőrző intézményeivel. Szibériában a mennoniták a XX. század legelején jelentek meg, amikor Sztolipin reformjai alapján lehetőség nyílt a parasztság számára, hogy olyan földet vásárol­jon, mely előzőleg az államé volt. A mennoniták felhasználták ezt a lehetőséget földszerzésre és az önálló gazdálkodás elkezdésére Nyugat-Szibéria déli részén. Ma még mindig élnek a Szovjetunióban mennonita közösségek, főleg Ukrajnában (Zaporozsje és a Donyec vidé­kén), Szibériában (Omszk, Altáj és Novoszibirszk), illetve a Távol-Keleten. Az a szibériai mennonita falu, amelyet kutatásunk tárgyául választottunk, adminisztra­tív szempontból egy állami gazdaság része. Fenntartva a népi hagyományokat, ezek a mennoniták sokkal eredményesebben művelik meg a földjüket, mint szomszédaik. Ugyan­olyan munkakörülmények mellett munkatermelékenységük általában 2—2,5-ször nagyobb [...] 1989-ben a falunak 136 portája és 750 lakosa volt, többségük egymással rokon. Minden­napi életükben a Plattdeutsch német dialektust beszélik, melyet ők anyanyelvüknek tartanak, ez köti össze őket a „mennonita testvérekkel”, akik különböző korokban emig­ráltak az orosz birodalomból Kanadába, az Egyesült Államokba, Paraguayba, Mexikóba, Brazíliába vagy Hondurasba. Gyermekeik hétéves korukig — iskolába kerülésükig — alig beszélnek oroszul. Ennek a szibériai mennonita falunak a lakosai számottevően jobban élnek, mint szomszédaik az orosz falvakból. Családi gazdálkodásuk nagyban különbözik a környező falvak lakosságáétól: a mennoniták többségének nagy háza és erőteljes háztar­tása van. A 136 portából álló faluban ötvenen rendelkeznek személygépkocsival, ami teljesen atipikus arány a szibériai falvak esetében. [...] Az erős italozás nem népszerű, alig lehet hallani obszcén kifejezéseket. A sok fiatal közül azok, akik jobb sors reményében elhagyják szülőhelyüket, többnyire vissza is térnek, mivel nem tudnak alkalmazkodni az új környezethez. Jelenleg két vallási közösség van a faluban: egy mennonita és egy baptista. A baptista csoport a hatvanas évek közepén jelent meg a mennonita közösségben végbement szakadás eredményeként. Ma a lakosság mintegy húsz százaléka tartja magát hívőnek, vesz rend­szeresen részt a vallási összejöveteleken. De mind a hívők, mind a nem hívők inkább mennonitáknak tartják magukat, semmint németeknek, bár a helyi hivatalosságok és a környező lakosság gyakran nevezi őket annak. Útleveleikben a nemzetiségük németnek van feltüntetve. A falu jelenlegi mennonita lakossága közös sikerek emlékét őrzi — tevékenységükben számos siker akadt a cári uralom alatt — és az együtt átélt nehézségeket és szenvedéseket is. A II. világháború idején a szibériai mennoniták azon németek helyzetében találták magukat, akiket a harmincas években, Sztálin uralma alatt Szibériába száműztek. Nem léphettek be a rendes szovjet hadseregbe, ugyanakkor sokan meghaltak közülük munka­­szolgálatban. 1956-ig kötelezően és rendszeresen be kellett jegyeztetniük magukat a hely­beli parancsnokságokon; a parancsnok speciális engedélye nélkül még arra sem volt lehetőségük, hogy egy szomszédos faluba vagy regionális központba költözzenek. Mostaná­ig különleges problémát jelentett számukra az egyetemekre vagy felsőfokú intézményekbe való bejutás is. Mindezen nehézségeket átvészelve, a mennonita falu jól megőrzött állapotban maradt, és 1989 közepéig semmiféle jele nem volt az eltűnésnek. Akkor azonban megjelent egy régi csábítóerő: az emigráció. 1989 legvégén egy család kiment Németországba, erről nagyon sokat beszélgettek a faluban. [...] VILÁGAlíJ­AK

Next