Korunk 2000 (III. folyam 11.)

2000 / 2. szám = Arany - óarany - JÓKAI ANNA: Arany-arany-arany

inkább felmentés. Igazában senki sem tudja, mi van a tettei mögött. De van, aki akarja tudni, s van, aki „örül, hogy él”. A vegetáció mindig problémamentes. Az „irányuló” létezés viszont telített a gonddal. Aranyat az én családom is birtokolt. Nem sokat. Elúszott az is. Maradt egy medál, benne apám és anyám szivárványos képe. Két boldogtalan ember, aranycellába zárva. Az aranykereszt, amit sohasem viseltem. Mert a kereszt aranyból: alapvető szellemi tévedés. Az arany a kereszt fölött ragyog, a kereszt maga mindig fekete. Még ha végül két piros rózsa is nyílik rajta. Aztán én is „szereztem” valamicskét. Kaptam is, vettem is... Mentségemre és a világ szerencsétlenségére szóljon: talán kenyérre kell majd, az utódaimnak. Ámbár lehet, hogy ez is csak önáltatás. A hagyatkozás: ragaszkodás. Ezt már másutt megírtam. Mindenesetre az arany a „legstabilabb”, ingathatatlan, időt álló érték. Valamitől az­ éppen az arany, és semmi más. Mert az arany a kezdet. Még mostani, meggyalázott állapotában is emlékeztet. A módjával viselt arany­ szimbólum, amire a feledékeny hebehurgya emberiségnek szüksége van. Az „aggatott” arany: kutyakomédia. A sötétség feldíszítése. Szánalmas igyekezet, pótolni kívül, ami belül nem ragyog. Majomparádé - talán így pontosabb. „Mindenem van” - ezt kiáltja a különben toprongy lélek. „Erős vagyok” - reklámozza a váltásra erőtlen. A zsúfolást csak a bizsu viseli el. A bizsut nem lehet megalázni, mert sohasem volt önértéke. A bizsu nem hazudik. A bizsu olcsó, és nem is sugall mást, mint bolondos olcsóságot. A töméntelen bizsu, mint dekoráció, megmosolyogtat. Nem bűnös, legfeljebb komolytalan. De a tömény arany az emberi testen elborzaszt, valami közös vétek manifesztálódik hirtelen, valami tétova szégyen és vad kétségbeesés, hogy ezek vagyunk mi, erre is képesek voltunk, hogy most eredményként mutogassuk a kudarcot.­­Igen keveseknek van erre ma Magyarországon módja - szigorúan megfeddnek -, igen keveseknek, hogy így ékeskedjenek, talpig aranyban. Igaz. De ha tehetnék, itt is megtennék, sokan. A sóvárgás él, s akikben él - a „megvalósítónál” alig különb. Az beszélje, aki a szőlőt - bár a keze ügyébe esik - mégsem szakítja le. És az beszéljen, aki az elérhetetlen fürtről valóban tudja, zamatos-e vagy keserű.) Mert az arany fokozatosan lesüllyedt. Történetét Hamvas Béla jól sejti. Sejti, hogy az arany eredeti szubsztanciájában üdvösség, bőség, boldogság, virágzás, tudás. A Teremtő első teremtése. Fény, isteni lét. Florenszkij az ikonfestészet ürügyén bizonyítja ugyanezt: az ikonon nem ott használ aranyat az ikonfestő, ahol ábrázoló értéke lenne, nem „színez” vele, s ami „logikus lenne: nem a fémes fényűt jelzi a fémmel. Az ikonfestő (akiben még a Közvetlen Megbízó működik) nagyon ügyel arra, hogy az aranyhatás a festék hatásával ne folyhasson össze. Az ikonon az arany, az Istenlény mennyei fénye. A Nap körül felizzó égbolt erre a feledettségében is feledhetetlen élményre, a részesültségünkre emlékeztet - akár tudunk róla, akár nem. Viszont a fizikai arany már nem egyéb, mondja Hamvas, mint az ősi Teremtés fényállapotának a materiális alakja. Leszállás, besűrűsödés. Fokról fokra. A régi birodalmakban, például az inkáknál, még az „istenség” jelképe volt. René Guenon ír erről. Bármennyi arany halmozódott is föl, senkinek sem jutott eszébe kisajátítani, szétosztani. Az uralkodónak sem. Nem volt az övé. Az aranynak a mágikus jelentésétől való megfosztása, „zsebre tétele irtózatos és elképzelhetetlen bűn volt, de mivel „előrelátóan" elképzelték, irtózatos büntetést helyeztek kilátásba érte.

Next