Korunk 2000 (III. folyam 11.)
2000 / 6. szám = Populáris kultúra - kávéházak - VILÁGABLAK - LENGYEL LÁSZLÓ: A rövid 20. század és ami utána következik (II. rész)
Világoblak 92 Lengyel László A rövid 20. század és ami utána következik Önrendelkezés, öntisztogatás — nemzetek megkülönböztetése „A hidegháború vége nem lezárta a Történelmet, hanem visszavitte kiinduló pontjához.” — írja Tony Judt. Az első világháború után a wilsoni önrendelkezés jelszavával új nemzeti államok határait húzták meg. A második világháború után a nemzeti önrendelkezés wilsoni elveire rárakódott a „demokratikus nemzetek” és a „bűnös nemzetek” megkülönböztetése, a nagyhatalmak belementek a nemzetek elüldözésébe és kitaszításába. E jogtalan és erkölcstelen megoldás alapján üldözték el háborús bűnösként a németeket, mint nemzeti entitást valamennyi kelet-európai országból, a magyarokat Csehszlovákiából, ugyanígy a „kollektív bűnösség” alapján több százezer embert a Baltikumból, hogy helyükre oroszokat telepítsenek. • A nemzeti és szociális szempontból törékeny Jugoszláviában a nemzeti-etnikai, vallási és osztály-alapú ideológiák győzedelmeskedtek a titói föderalizmus és az amerikai típusú fogyasztói ideológia felett. A nemzetek eltérő hozzáférése a globális rendszer előnyeihez nemzeti önazonosítási mozgalmakat, háborúkat és népirtásokat eredményeztek. A nyolcvanas évek végére a titói egyensúlyi rendszer megbomlott, a föderációt fenntartó három fontos pillér megrendült: 1. a jugoszláv szintű fogyasztói szocializmus felélte tartalékait, a jugoszláv gazdaság válságba került és e válságért az egyes köztársaságok egymást tették felelőssé; 2. megszűnt a szovjet veszély és a szovjet blokkal való pozitív összehasonlítás lehetősége; 3. a szocialista típusú föderáció csak addig lehetett versenyképes a Nyugattal, amíg a fejlett tagköztársaságoknak nem lehetett esélye a Nyugathoz való közvetlen csatlakozásra, mihelyt megjelent a remény Szlovénia és Horvátország számára, azonnal élni kívántak vele (a nyolcvanas évek végi kelet-európai rendszerváltások erre példát adtak). Szerbia és a szerb nemzeti elit e században ötödször vélte úgy, hogy valamennyi délszláv nemzet összefogása és egybetartása a történelmi kötelezettsége. A szerb történeti tudatban egyértelmű, hogy a délszlávok függetlenségét mindig ők vívták ki és tartották fenn. Szerbia 1903-ban az Obrenovic-ház katonai megbuktatása, a Karadjordjevicek hatalomra kerülése után szakított az osztrák orientációval, és ettől kezdve délszláv Piemont-ként, először valamennyi szerb, majd valamennyi délszláv egyesítőjeként, illetve történeti felhatalmazottjaként lépett fel. A Balkán-háborúban így szerezte meg többek között Koszovót és Macedóniát. Másodszor, így ment bele az első világháborúba és alapította meg a háború eredményeként a centralizált Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot. Harmadszor, az 1929-ben kikiáltott királyi diktatúra keretében fegyveresen törte le a horvát usztasák, a macedón ellenállók és az albán kacakok ellenállását. Negyedszer: A tanulmány első része a Korunk 2000. májusi számában jelent meg.