Koszorú Szépliteratúrai Ajándék a Tudományos Gyűjteményhez 15. (1835)
, nem tanultunk rajt sem; egyszerre higytük el Pozsonyt, te mint fiatal huszár, én mint tizennyolcz esztendős Báró. Azóta mind ketten külföldön valánk , ’s mi csuda, hogy hét esztendei távollét után Fortuna istenasszony ismét egy pályát nyit a sziveinknek , é s hogy Pozsonyban egy nap lettünk mind ketten ismeretlen lánykákba szerelmesek. Kedvesemnek Mína a’neve , az a’tiednek is, a’ tied vezeték nevét eltitkolá előtted , az enyim is, az enyim Pesten lakik, a’ tied is, a’ tied úgy mondod szép, az enyim angyal. Mindennek tehát most az lesz a’ consequentiája, hogy te s olly könnyen akadsz óhajtott leánykádra , mint én az enyimre. Verő ezt. Ah! ha hívem s eretett volna, semit sem titkolt volna előttem. Völgy. Ki tudhatja, mi okból tévé! hát Mínám vezeték nevét el nem titkolta előttem ? ’s még is merem állítani, hogy IVh’nának azon mai pirulása, azon hintóbeli szíves hajlongások , azon meglepesse! ’s édes örömmel egyesült édeni mosolygás, csupa uiero láng-szerelem — nyi lakoztatások voltak Veróczy. De mit legyek teendő, hogy illy nagy városban Vilhelmínám’ nyomára akadhassak ? Völgy. Már pajtás mostani környülményidhez képest nem látok biztosb módot, mint, ha a* hídnál kezdve , sorra járod a’ Pesti házakat, ’s mindenikben más más szín alatt kérdezősködül bizonyos szép Vilhelmína után. Verőczy: Dejsz' akkor egyedül az ajtókoczogtatás kerülne tíz újjamba. Völgyesy 'S tudsz ennél czélirányosb utat? Verőczy. Azt ugyan mit te mondás nem teszem; nincs hát egyébb hátra, minthogy békével tűrjem sorsom’ bizonytalanságát, ’s csüggetlenül reményijein szebb nspira feltűntél.