Köznevelés, 1954 (10. évfolyam, 1-24. szám)
1954-01-01 / 1. szám
VITA AZ OKTATÓ-NEVELŐMUNKA NÉHÁNY KÉRDÉSÉRŐL Az alábbiakban közöljük három középiskolai igazgató hozzászólásának részjeteit Tímár György: „Egy fontos rendelet margójára” című cikkéhez. (Megjelent a Köznevelés december 15-i számában.) Következő számainkban folyamatosan közöljük az elvtársak hozzászólásait, mivel az említett cikk — örvendetesen — igen széleskörű visszhangot váltott ■ ki. Vörös István elvtárs, a budapesti Apáczai Csere János gyakorló gimnázium igazgatója a túlterhelés, kérdésével foglalkozik. A hiba eredőjét ugyanabban látom — írja —, amire pártunk júniusi határozata mutatott rá: a szocializmus építésének túl gyors és erős ütemében. Ez rótt a pedagógusokra sokrétű és torlódó feladatokat, amelyek megoldása közben a nevelő egyénisége, sorsa a maga gazdasági, kulturális és sokszor társadalmi sérelmeivel háttérbe szorult. Helyes Timár elvtárs észrevétele arról, amit ő oktatási hatóságaink, elsősorban az OM „arányérzéke eltompulásának” nevez. Ezzel kapcsolatban meg kell említenem például az évvégi vizsgák kérdését. Sokszor kevésbbé jelentős problémákkal aprólékosan foglalkozott az OM, de mindmáig nem kerített sort arra, hogy az általános iskolák, középiskolák és egyetemek vizsgáinak tapasztalatait feldolgozza. Pedig ezeknek alapos elemzése s az ebből fakadó rendelkezések jelentősen elősegíthették volna egyrészt az általános és középiskola, másrészt a középiskola és egyetem között kétségtelenül tapasztalható és sokat emlegetett „szakadék” áthidalását. Hasonló természetű probléma magyar- és matematikatanításunk ügye — a tantervi anyag maximalizmusa, a készségek kialakításának hiányosságai. Ezek a hibák szívós, rendszeres, alapos munkával könnyen kijavíthatók, ha akár az OM, akár a mielőbb felállítandó pedagógiai tudományos intézet összehangolja egész iskolarendszerünk ismereti, didaktikai, módszertani stb. követelményeit. Ennek mielőbbi megvalósítása tenné teljessé oktatási rendszerünk egységét. Túlzottnak tartom viszont Timár elvtárs megállapítását a pedagógusok „arányérzékének eltompulásáról”. Igaz ugyan, hogy a nevelőket főleg az utolsó két évben a túlterhelés kissé hajszolttá tette, s minden újabb feladatban túlterhelésük növekedését látták, de a kartársak zöme mindmáig egészségesen tudott és tud különbséget tenni fontos vagy jelentéktelenebb feladatok, illetőleg azok megoldása között. Hogy ez így lehet, annak okát a szocialista nevelésünkbe vetett optimizmusban látom. A továbbiakban szeretném a cikk értékes, bíráló megállapításait néhány — szintén megvitatásra váró — kérdésre kiterjeszteni. Fel kell figyelnünk a túlterhelés egyik számottevő forrására: tankönyveinkre. Például irodalomkönyveink sem a tanárnak, sem a tanulónak nem nyújtanak kellő támpontot az irodalomelmélet kérdéseiben. A tanárnak ilyen irányban folyóiratainkból, a legújabb szakirodalomból kell tájékozódnia — vagy éppen egy-egy irodalmi vita anyagából. A fővárosban és nagyobbvárosokban is elég megterhelést jelent ez a nevelőnek i s mit tegyen a vidéki, a falusi szaktanár? Hogyan tud hozzájutni ezekhez az anyagokhoz? Hasonló problémák merülnek fel más tantárgyak tanításában is. A tankönyvek és tantervek azonban mégsem elsősorban a nevelők, hanem a tanulók túlterhelésének előidézői. S ezt a kérdést nevelési rendszerünk központi problémájaként kell kezelnünk. Ebben a vonatkozásban a túlterhelést nem csökkentettük, hanem még inkább fokoztuk ebben az évben. Csak egyet említsünk: új érettségi tárgyként az idén szerepel először a biológia. Fontosságát nem becsüljük le, sőt éppen ezért merül fel a tanulók újabb túlterhelésének a ténye. Ha meggondoljuk, hogy tárgyanként általában három kérdést kell a tanulónak az érettségin kifejtenie, akkor ez — az érvényes érettségi követelményeket figyelembe véve — azt jelenti, hogy tantárgyanként kb. 40 percig felel egy-egy vizsgázó. Ez természetesen nem valósult meg eddig sem, nem valósulhat meg ezután sem. Mi ennek a következménye? Az érettségi elnököt és a szaktanárt mindez formalizmusra csábítja, ugyanakkor a lelkiismeretes tanulókat a vizsgára készülés idején pesszimizmusba dönti. Ezt a kérdést most, az érettségi tételek megjelenése után meg kell vitatnunk, és a tanulók túlterhelésén sürgősen enyhítenünk kell. Érvényesítsük itt is a minőségi elvet: kevesebbet, de alaposabban! Szólni kívánok a középiskolai továbbtanulás kérdéséről is, mert nem látom az újabb rendelkezés célját: miért állít a minisztérium a gyakorlatban bevált, területi alapon szervezett iskoláztatás helyébe egy új, nehézkesen induló rendszert. Az átadó és felvevő iskolák rendszere mindenképpen helyeselhető. De mit hozott eddig az újfajta felmérés? Például iskolánkhoz az új rendeletben megjelölt határidőig saját felvevőterületünkről (V., VII., VIli., IX. ker.) egyetlen jelentkezés sem érkezett, Pécelről 11, a farkasgyepűi gyermekszanatóriumból 2, Alsómocsoládról (Baranya) 1. Hogyan fog ebből a spontán — és természetesen aránytalan — jelentkezésből kialakulni egészséges elosztás? Az átirányítás — véleményem szerint — szaporodni fog s felmerül ismét az erőltetett átirányítás és rábeszélés veszélye. Ezzel az intézkedéssel az ÖM mintha átesett volna a leg túlsó oldalára, s félő, hogy a végeredmény ellenkező lesz, mint amit vártak tőle. Míg az átadó és felvevő iskolák egész évi jól kiépített kapcsolata elősegítette a 100 százalékos iskoláztatást s a gyakorló gimnázium egészséges, a való életnek megfelelő tanulóösszetételét, addig ezzel az új szervezéssel felmerül egyrészt a tervszerűtlenség, másrészt a helytelen irányú „kiválasztódás” veszélye. A rendelettel kapcsolatos adminisztrációt már nem is említem. Még egy fontos — és állandó súrlódásokat előidéző — kérdésről szeretnék szólni: a sporthatóságok és oktatás-