Köznevelés, 1967 (23. évfolyam, 1-24. szám)

1967-09-08 / 17. szám

Petőfi: Tigris és hiéna. Amióta a Körszínházban megnéztem Pe­tőfinek egyetlen ránk maradt drá­máját, a Tigris és hiénát, s újból átolvastam jó néhány Petőfi-ta­­nulmányt, nehezen szabadulok egy furcsa gondolattól. Csak félve írom le, nehogy a rágalmazás gyanújába keveredjem: az az ér­zésem, hogy a tanulmányok szer­zői közül számosan meglehetős felületességgel olvasták el a Tig­ris és hiénát. Innen adódhat az a sommás, nem egészen három soros ítélkezés a műről, például legújabb irodalomtörténeti kézi­könyvünkben — és hasonló ará­nyokat láthatunk másutt is, Il­­­lyés Gyulát kivéve, aki pompás Petőfi-könyvében ennek a drá­mának is elegendő teret szentel, beillesztve azt az életműbe. E bevezető, távolról sem kí­vánja fáklyát lobogtatva azt kö­vetelni, hogy azonnal értékeljük át Petőfi művészetét, magas do­bogóra emelve ezt a romantikus, kevéssé önálló — és valljuk meg, nem teljesen sikerült — rémdrá­mát. Arról van csak szó, hogy adózzunk több tisztelettel mind­annak, ami Petőfi tolla alól ki­került, azoknak is, amelyek nem remekművek. És fogadjuk el a híres Petőfi-kutató, dr. Meltzl Hugó professzor véleményét: „Ha Shakespeare-k­, Goethék­ vagy Schillerekből állana nagyobb ré­sze a magyar irodalomnak, ak­kor némileg megbocsátható volna az ítélet, bár így sem magyaráz­ható ass­zetikai indokokból...” Jól tudjuk, hogy Meltzl Hugó fel­­tételezése szónoki fogás csupán, hiszen valójában nincs Shakes­­peare-ünk, sem Schillerünk. Van azonban Katona Józsefünk és egy — mert egyetlen —, Petőfi Sán­dorunk, aki sebtiben, bánatos hangulatban és vázlatosan meg­írta a Tigris és hiénát, amelyet megírásakor, 1846-ban nem mu­tattak be, pontosabban Petőfi visszavette a darabot a színház­tól, a méltatlan bánásmód miatt. És amely dráma később is mind­össze háromszor került színpadra Kolozsvárott. Most a Körszínház csupán ezen a nyáron egyvégté­ben tizenötször adta elő, és re­mélhető, hogy láthatjuk ősztől a Tháliában is, illesse ezért nagyon nagy tisztelet e buzgó, irodalom­­pártoló színházvezetést. Nem remekmű. A Tigris és hiéna nem Shakespeare-i remek­mű, még Victor Hugo-i sem, amely stílusnak nyomai pedig észrevehetőn kitapinthatóak a dráma vonalain. Korának roman­tikus irányzatához igazodva, tör­ténelmi témájú, cselekményét a Thuróczy-krónika alapján a XII. század első harmadából, II. Béla uralkodása idejéből meríti. Pető­fi republikánus érzelmeinek láng­jai itt nem csapnak még oly ma­gasra, mint egy évvel később és verseiben. Főként egyetlen érzés és gondolat hajtja tollát és moz­gatja hőseit is: a bosszú. De ezen a jellegzetesen romanticista érzé­sen belül mégis ott van Petőfi ábrázolat­­ában a meleg szívű, megbocsátó, jó király, a jellemzé­sen mégis átsüt, akarva vagy aka­ratlanul, tudatosan vagy kevésbé tudatosan az a felismerés, hogy ez a szubjektíve jó szándékú, mindenki hibáját elnéző, gyönge király objektíve nem lehet alkal­mas a vezetésre. És a filológia, ha nagyobb gonddal akarja meg­rajzolni a minden oldalú Petőfi­­képét, valamivel több figyelem­re kell méltatni a Tigris és hiéna értékeit. Mert ilyenek is vannak, nem jelentéktelen mér­tékben a drámában. A színdarab teljes nyelvezete nem a magyar költészet fénylő csillagáé: sok benne a csináltság, a nem valódi élményből táplálkozó hangulati elem. És mégis, ha jobban odafi­gyelünk Sülülü, az udvari bolond meg a porkoláb szavaira, vagy Predszlávának valódi érzésektől átütött mondataira, Petőfi költé­szetének jellegzetes értékeit is meglelhetjük. Az eredeti és bölcs humort, például, a népi hangvételt és fordulatokat és nyomaiban a szerkesztésnek is azt a tökélyét, amelynek ha a versekben bukka­nunk rá, csodálattal adózunk. Kegyeletteljes előadás. Nagy szolgálatot tett a magyar iroda­lomnak és színpadművészetnek a Körszínház, amikor a Tigris és hiénát bemutatta. Pedig a koc­kázat nem volt csekély. Nem mintha bukástól kellett volna fél­ni : felnőtt már nálunk jónéhány olyan generáció, amely az érdekes­séget nemcsak a Táncdalfesztivál számaiban kutatja, hanem a klasz­­szikus kultúrában is. Bizonyára nem véletlen, hogy azon az estén, amikor a darabot láttam, zömmel fiatalok ültek a nézőtéren. A feladat nehézsége, tehát nem elsősorban a bukás kockázatából, hanem a darab buktatóiból adó­dott. Mert a Tigris és hiénában nagyon sok a kidolgozatlan, be nem fejezett, kissé nyers rész: a hősök gyakran indok nélkül vál­toztatják jellemüket, a dialógusok is Petőfinek aránylag nem túl sok dramaturgiai ismeretéről árulkod­nak. Nos,­­Kazimir Károly még­sem csupán kegyelettől áthatott, a költő előtt térdet-fejet hajtó rendezésben vitte a Körszínház dobogójára a Tigris és hiénát. Az alázatos kegyelet majdnem olyan káros, mint a tiszteletlenség: az előbbi gyanússá és érdektelenné teszi a művet, meg a vállalkozást is. A rendező tehát élő érzelmek­től, gondolatoktól és drámai hely­zetektől áthatott darabként fogta fel a Tigris és hiénát, amelynek cselekménye a mai néző figyelmét is fogva tarthatja. Sulyok Mária elsősorban, de a többiek közül is sok művész megértette ennek a felfogásnak a lényegét, és Petőfi drámája érdekes, izgalmas, cse­lekményes előadásban kapott színpadot. Akadna vitatkozni va­lónk a rendezővel és a drama­turggal néhány monológ és rövid dialógus elhagyása miatt, főként az első felvonásban, és nincs szük­ség a dalnok közbeiktatására sem a felvonások elején. A befejezett­lennek ható dráma újbóli befeje­zése a költő szavaival viszont a telitalálat. A Tháliának és Kazi­­mírnak az a gyakori szándéka, hogy az előadás végén egy-egy fontos gondolatot külön is hang­súlyozzon, ezúttal összetalálkozott az ízlésbelileg és stilisztikailag is helyes megvalósítással. Gábor István SZEMLE 675

Next