Köznevelés, 1975 (31. évfolyam, 1-44. szám)
1975-06-20 / 25. szám
Lezárt ügy — tanulságokkal Nehéz szívvel adom közre az alábbi történetet, mely akár egy idegborzoló film vázlatául is szolgálhatna. Tartok tőle, hogy a nem pedagógus olvasó — jogos fölháborodásában — kiterjeszti a leírt események érvényét: az iskolára általában. Pedig ez a história — hitem szerint — egyedülálló és példátlan. Ilyen dolgok szerencsére nemigen esnek az iskolákban. 1. Ennek a horrorfilmnek első, kissé már megkopott kockái a cserebogár-ügyet mutatják. Tizenöt esztendeje esett a dolog a megyeszékhely 1. sz. gimnáziumában (amely akkor még 12 osztályos iskola volt), s megtörténtét — az egyik volt tanuló híján, akit nem tudtam föllelni — maguk a szereplők hitelesítik. P. Imre, a volt igazgató: Azon a tavaszon igen sok cserebogár volt az iskola környékén. A hátsó lépcsőn mentem fölfelé, s észrevettem, hogy két fiú cserebogárral játszik az ablakban. Cérnába fogják, ahogy az Alföldön szokták a gyerekek. Rájuk szóltam: vagy kiviszitek, vagy megeszitek! Csak tréfáltam, de ők félreértették. Megették, mint később megtudtam. Én akkor már nem voltam velük. Fatális félreértés történt! A cserebogárevő kisfiú (ma sebészorvos): Az igazgató kihirdette, hogy az iskolába tilos cserebogarat hozni. A cserebogarat mi nem hoztuk, hanem az ablakban találtuk. Játszottunk vele. Egyszer csak megáll a hátunk mögött az igazgató, és ránk dörren: Ettetek már cserebogarat? Hát ha nem, most majd megeszitek! Ötödikesek voltunk, új gyerekek abban az iskolában. Annyira megijedtünk, hogy moccanni sem mertünk. Én lenyeltem a cserebogarat. Az igazgató akkor már nem állt a hátunk mögött, elment. Aztán rosszul lettem, ittam vagy egy liter vizet, és az egészet kihánytam a vécében. Később az igazgató bejött az osztályba, és újra kihirdette a cserebogártilalmat, mondván, hogy aki megszegi, úgy jár, mint mi. A 2. sz. gimnázium akkori és mostani igazgatója (a kisfiú édesapja): A gyerek nem merte otthon elmondani, hogy mi történt. Csak másnap tudtam meg a feleségemtől, aki abban az időben P. Imre beosztottja volt az 1. sz. gimnáziumban. Nagyon fölháborodtam, mégsem tettem semmit, nehogy azt higgyék, féltékenységből teszem. Egyszerre pályáztuk meg ugyanis P. I.-vel az 1. sz. gimnázium igazgatói állását, amit ő kapott meg. Ezért inkább távol tartottam magam ettől az ügytől. Az 1. sz. gimnázium vezetőtanára (a kisfiú édesanyja): Én onnan tudtam meg a dolgot, hogy a másik kisfiú anyja beszaladt az iskolába, és óriási patáliát csapott az igazgatói irodában. Akkor az igazgató behívatott, és én a szemébe mondtam, hogy elítélem a cselekedetét. De nem akartam belső viszályt, nem tettem lépéseket. Ennek ellenére hamarosan éreznem kellett az igazgató „bosszúját”. Elvette az óráimat, és csak a városi pártbizottság közbelépésére adta visssza. Rám fogta, hogy rontani igyekszem a tekintélyét, fegyelmi elé állított, tantestületi értekezletet hívott össze, és nyilvánosan elmarasztalt az igazgató lejáratásáért. Pokol lett az életem, míg el nem ment az iskolából. * P. Imre pártfegyelmit kért maga ellen a cserebogár-ügyben, a vizsgálatot azonban nem a párt, hanem az iskola felettes szerve végezte. Az igazgatót fölmentették, mert nem látták bizonyítottnak „utasítása” egyértelműségét, és mert nem volt jelen, amikor a kisfiú lenyelte a cserebogarat. Később mégis megfosztották igazgatói állásától, az iskolát is el kellett hagynia, de egy másik ügy következtében, amelyről itt most nem kívánunk szólni. 2. P. Imre a megyeszékhely 4. sz. gimnáziumába került tanárként, majd egy kollégium igazgatója lett, végül hat esztendővel ezelőtt a 3. sz. gimnáziumban kötött ki — ismét igazgatóként. Itteni működésének horrorkockáiból egész estét betöltő filmet lehetne készíteni, mi azonban helyszűke miatt csupán néhány epizód fölvázolására szorítkozhatunk. Dr. Cs. Mária (olasz—francia—matematika szakos tanárnő): Nyugdíj előtt állok, nyugodtan kimondhatom, tönkretette 3z életemet, a pedagógiai pályafutásomat. Azelőtt az 1. sz. gimnáziumban dolgoztam. Amikor P. Imre odajött igazgatónak, azonnal elvette az óráimat, mindössze 3 matematikaórát hagyott meg. A többi helyett rajztanításra fogott az általános iskolai részlegben. Aztán kisütöte, hogy rajzot sem taníthatok, mert nem vagyok rajz szakos, és áthelyeztetett ide, a 3. sz. gimnáziumba. Az igazságtalanság ellenére föllélegeztem, azt hittem, örökre megszabadultam tőle. Balszerencsémre újra megkaptam igazgatónak. Itt. Azonnal elvette az óráimat, kijelentette, hogy „állandó helyettes” leszek, novemberben pedig közölte, hogy áthelyeznek a dolgozók esti gimnáziumába. Ezt betegségem jellege miatt nem fogadhattam el. A területi döntőbizottság a szomszéd városban tárgyalta ügyemet — százötven, éppen akkor ott konferenciázó szakszervezeti jogász előtt! —, és visszahelyezett munkakörömbe. P. Imre ennek ellenére is csak az olaszóráimat adta vissza, a matematikát — hogy ne legyen mínuszom — egy másik gimnáziumban kellett tanítanom, összeroppantam, fáradt vagyok, elegem volt. Nyugdíjba megyek. K. Ildikó (magyar—német szakos tanárnő): Iskolai könyvtárosiként kerültem ide, a 3. sz. gimnáziumba. Hetvenben szülési és anyasági szabadságra mentem. Másfél év után elhatároztam, hogy újra fölveszem a munkát, erre a törvény lehetőséget ad. P. Imre azonban nem tétt vissza a könyvtárba, órát sem adott, hanem „állandó helyettesnek” osztott be. Csináltam. Tizenkét nap múlva behívott magához, és közölte, hogy felmond, mert hiányokat fedeztek fel a könyvtár leltározásánál, amelynél nem is voltam jelen. Elszaladtam a szakszervezet megyei bizottságának elnökéhez, a 2. sz. gimnázium igazgatójához, akinek azelőtt tanítványa voltam, és kértem, szerezzen nekem állást, ő azt mondta: nincs szükséged rá, jogilag védve vagy. Az iskolai döntőbizottsághoz fordultam, mire P. Imre gyorsan visszavonta a fölmondást, arra a formai okra hivatkozva, hogy „két nappal hamarabb” mondott föl, mint lehetett volna! órát azonban ezután sem adott, csak helyettesítést. Fogtam magam, kivettem a másik másfél év anyaságit is. Mire visszajöttem, P. Imre már nem volt az iskola igazgatója. S. Miklós (biológia—kémia szakos tanár és agrármérnök): Hetvenhárom augusztusában behivatott, és közölte, hogy felmond, mert nem tud órát adni. Akkor már tizenhárom éve tanítottam az iskolában, nem hittem el, amit hallottam. P. Imre fölajánlott egy kollégiumi nevelői állást, mondván, hogy az ottani igazgatónak szüksége van rám. Írásom van róla, hogy ez nem igaz, a kollégium igazgatója később nyilatkozatban szögezte le, hogy neki akkor matematika szakosra lett volna szüksége. Írásbeli fenntartással az állást mégis elfogadtam, egy jogász barátom tanácsára, amíg ügyem nem rendeződik. Közben az iskolai döntőbizottság megállapította, hogy jut nekem is elég szakóra, és visszahelyezésem mellett foglalt állást. P. Imre a döntést nem fogada el. A Munkaügyi Bírósághoz fordultam, amely aztán végleg visszahelyezett munkakörömbe. Az igazgató azonban még ekkor sem akart szakórát adni. Először „állandó helyettesnek” osztott be, majd kijelentette, hogy heti tíz órában tanulószobai ügyeletes leszek — fél fizetéssel! Fizetésem felét vissza is küldte a gondnokságnak, de onnét azzal az üzenettel küldték vissza, hogy az ilyesmi törvényellenes. Dr. K. Kálmánné (magyar szakos tanárnő, az iskolai szakszervezeti bizottság titkára): Amíg P. Imre volt az igazgató, itt demokráciáról álmodni sem lehetett. Egyszer például észrevettük, hogy ifjú kolléganőnk, N. Ildikó hirdetéseket ragaszt ki a tanáriban, és helyettesítésekre, órákra küldi a kartársakat. Kiderült, hogy tudtunk és megkérdezésünk nélkül P. Imre őt nevezte ki igazgatóhelyettesnek! Pedig a Rendtartás 6. paragrafusának 6. pontja értelmében a testületnek véleményezési joga van az igazgatóhelyettes kinevezésében. Mint később megtudtuk, igazgatónk a tanácsban azt állította, hogy a testület véleményének kikérése megtörtént. Vagyis nem mondott igazat. Sorolhatnánk tovább a döntőbizottsági határozatokat, melyek mind azt bizonyítják, hogy P. Imre semmibe vette a jogszabályokat. Mégsem esett bántódása. Igaz, a városi tanács művelődésügyi osztályáról egy ízben szigorú figyelmeztető levelet kapott: hetvennégyben történt „leváltásának” közvetlen oka mégsem az osztály éberségében, hanem egy újabb botrányos eseménysorozatban keresendő. 1974 márciusában a minisztérium brigádvizsgálatot tar- 3. 6