Köznevelés, 1975 (31. évfolyam, 1-44. szám)

1975-06-20 / 25. szám

Lezárt ügy — tanulságokkal Nehéz szívvel adom közre az alábbi történetet, mely akár egy idegborzoló film vázlatául is szolgálhatna. Tartok tőle, hogy a nem pedagógus olvasó — jogos fölháborodásában — kiterjeszti a leírt események érvényét: az iskolára általában. Pedig ez a história — hitem szerint — egyedülálló és pél­dátlan. Ilyen dolgok szerencsére nemigen esnek az iskolákban. 1. Ennek a horrorfilmnek el­ső, kissé már megkopott koc­kái a cserebogár-ügyet mu­tatják. Tizenöt esztendeje esett a dolog a megyeszékhely 1. sz. gimnáziumában (amely akkor még 12 osztályos iskola volt), s megtörténtét — az egyik volt tanuló híján, akit nem tudtam föllelni — maguk a szereplők hitelesítik. P. Imre, a volt igazgató: Azon a tavaszon igen sok cserebogár volt az iskola kör­nyékén. A hátsó lépcsőn men­tem fölfelé, s észrevettem, hogy két fiú cserebogárral játszik az ablakban. Cérnába fogják, ahogy az Alföldön szokták a gyerekek. Rájuk szóltam: vagy kiviszitek, vagy megeszitek! Csak tréfáltam, de ők félreértették. Megették, mint később megtudtam. Én akkor már nem voltam velük. Fatális félreértés történt! A cserebogárevő kisfiú (ma sebészorvos): Az igazgató ki­hirdette, hogy az iskolába ti­los cserebogarat hozni. A cse­rebogarat mi nem hoztuk, hanem az ablakban találtuk. Játszottunk vele. Egyszer csak megáll a hátunk mögött az igazgató, és ránk dörren: Ettetek már cserebogarat? Hát ha nem, most majd meg­eszitek! Ötödikesek voltunk, új gyerekek abban az iskolá­ban. Annyira megijedtünk, hogy moccanni sem mertünk. Én lenyeltem a cserebogarat. Az igazgató akkor már nem állt a hátunk mögött, elment. Aztán rosszul lettem, ittam vagy egy liter vizet, és az egészet kihánytam a vécében. Később az igazgató bejött az osztályba, és újra kihirdette a cserebogártilalmat, mond­ván, hogy aki megszegi, úgy jár, mint mi. A 2. sz. gimnázium akkori és mostani igazgatója (a kis­fiú édesapja): A gyerek nem merte otthon elmondani, hogy mi történt. Csak másnap tud­tam meg a feleségemtől, aki abban az időben P. Imre be­osztottja volt az 1. sz. gim­náziumban. Nagyon fölhábo­rodtam, mégsem tettem sem­mit, nehogy azt higgyék, fél­tékenységből teszem. Egy­szerre pályáztuk meg ugyan­is P. I.-vel az 1. sz. gimná­zium igazgatói állását, amit ő kapott meg. Ezért inkább tá­vol tartottam magam ettől az ügytől. Az 1. sz. gimnázium vezető­tanára (a kisfiú édesanyja): Én onnan tudtam meg a dol­got, hogy a másik kisfiú any­ja beszaladt az iskolába, és óriási patáliát csapott az igazgatói irodában. Akkor az igazgató behívatott, és én a szemébe mondtam, hogy elíté­lem a cselekedetét. De nem akartam belső viszályt, nem tettem lépéseket. Ennek elle­nére hamarosan éreznem kel­lett az igazgató „bosszúját”. Elvette az óráimat, és csak a városi pártbizottság közbelé­pésére adta visssza. Rám fogta, hogy rontani igyekszem a te­kintélyét, fegyelmi elé állított, tantestületi értekezletet hívott össze, és nyilvánosan elma­rasztalt az igazgató lejáratá­sáért. Pokol lett az életem, míg el nem ment az iskolából. * P. Imre pártfegyelmit kért maga ellen a cserebogár-ügy­ben, a vizsgálatot azonban nem a párt, hanem az iskola felettes szerve végezte. Az igazgatót fölmentették, mert nem látták bizonyítottnak „utasítása” egyértelműségét, és mert nem volt jelen, ami­kor a kisfiú lenyelte a cse­rebogarat. Később mégis meg­fosztották igazgatói állásától, az iskolát is el kellett hagy­nia, de egy másik ügy kö­vetkeztében, amelyről itt most nem kívánunk szólni. 2. P. Imre a megyeszékhely 4. sz. gimnáziumába került tanárként, majd egy kollé­gium igazgatója lett, végül hat esztendővel ezelőtt a 3. sz. gimnáziumban kötött ki — ismét igazgatóként. Itteni mű­ködésének horrorkockáiból egész estét betöltő filmet le­hetne készíteni, mi azonban helyszűke miatt csupán né­hány epizód fölvázolására szo­rítkozhatunk. Dr. Cs. Mária (olasz—fran­cia—matematika szakos tanár­nő): Nyugdíj előtt állok, nyu­godtan kimondhatom, tönkre­tette 3z életemet, a pedagógiai pályafutásomat. Azelőtt az 1. sz. gimnáziumban dolgoztam. Amikor P. Imre odajött igaz­gatónak, azonnal elvette az óráimat, mindössze 3 mate­matikaórát hagyott meg. A többi helyett rajztanításra fo­gott az általános iskolai rész­legben. Aztán kisütöte, hogy rajzot sem taníthatok, mert nem vagyok rajz szakos, és áthelyeztetett ide, a 3. sz. gim­náziumba. Az igazságtalanság ellenére föllélegeztem, azt hittem, örökre megszabadul­tam tőle. Balszerencsémre újra meg­kaptam igazgatónak. Itt. Azonnal elvette az óráimat, kijelentette, hogy „állandó helyettes” leszek, november­ben pedig közölte, hogy áthe­lyeznek a dolgozók esti gim­náziumába. Ezt betegségem jellege miatt nem fogadhattam el. A területi döntőbizottság a szomszéd városban tárgyal­ta ügyemet — százötven, ép­pen akkor ott konferenciázó szakszervezeti jogász előtt! —, és visszahelyezett munkakö­römbe. P. Imre ennek ellené­re is csak az olaszóráimat adta vissza, a matematikát — hogy ne legyen mínuszom — egy másik gimnáziumban kel­lett tanítanom, összeroppan­tam, fáradt vagyok, elegem volt. Nyugdíjba megyek. K. Ildikó (magyar—német szakos tanárnő): Iskolai könyvtárosiként kerültem ide, a 3. sz. gimnáziumba. Het­venben szülési és anyasági szabadságra mentem. Másfél év után elhatároztam, hogy újra fölveszem a munkát, er­re a törvény lehetőséget ad. P. Imre azonban nem tétt vissza a könyvtárba, órát sem adott, hanem „állandó he­lyettesnek” osztott be. Csinál­tam. Tizenkét nap múlva be­hívott magához, és közölte, hogy felmond, mert hiányo­kat fedeztek fel a könyvtár leltározásánál, amelynél nem is voltam jelen. Elszaladtam a szakszervezet megyei bizott­ságának elnökéhez, a 2. sz. gimnázium igazgatójához, aki­nek azelőtt tanítványa voltam, és kértem, szerezzen nekem állást, ő azt mondta: nincs szükséged rá, jogilag védve vagy. Az iskolai döntőbizott­sághoz fordultam, mire P. Im­re gyorsan visszavonta a föl­mondást, arra a formai okra hivatkozva, hogy „két nappal hamarabb” mondott föl, mint lehetett volna! órát azonban ezután sem adott, csak helyet­tesítést. Fogtam magam, ki­vettem a másik másfél év anyaságit is. Mire visszajöttem, P. Imre már nem volt az is­kola igazgatója. S. Miklós (biológia—kémia szakos tanár és agrármérnök): Hetvenhárom augusztusában behivatott, és közölte, hogy felmond, mert nem tud órát adni. Akkor már tizenhárom éve tanítottam az iskolában, nem hittem el, amit hallot­tam. P. Imre fölajánlott egy kollégiumi nevelői állást, mondván, hogy az ottani igaz­gatónak szüksége van rám. Írásom van róla, hogy ez nem igaz, a kollégium igazgatója később nyilatkozatban szögez­te le, hogy neki akkor ma­tematika szakosra lett volna szüksége. Írásbeli fenntartás­sal az állást mégis elfogadtam, egy jogász barátom tanácsára, amíg ügyem nem rendeződik. Közben az iskolai döntőbizott­ság megállapította, hogy jut nekem is elég szakóra, és visszahelyezésem mellett fog­lalt állást. P. Imre a döntést nem fogada el. A Munkaügyi Bírósághoz fordultam, amely aztán végleg visszahelyezett munkakörömbe. Az igazgató azonban még ekkor sem akart szakórát adni. Először „állan­dó helyettesnek” osztott be, majd kijelentette, hogy heti tíz órában tanulószobai ügye­letes leszek — fél fizetéssel! Fizetésem felét vissza is küld­te a gondnokságnak, de onnét azzal az üzenettel küldték vissza, hogy az ilyesmi tör­vényellenes. Dr. K. Kálmánné (magyar szakos tanárnő, az iskolai szakszervezeti bizottság titká­ra): Amíg P. Imre volt az igazgató, itt demokráciáról álmodni sem lehetett. Egy­szer például észrevettük, hogy ifjú kolléganőnk, N. Ildikó hirdetéseket ragaszt ki a ta­náriban, és helyettesítésekre, órákra küldi a kartársakat. Kiderült, hogy tudtunk és megkérdezésünk nélkül P. Im­re őt nevezte ki igazgatóhe­lyettesnek! Pedig a Rendtar­tás 6. paragrafusának 6. pont­ja értelmében a testületnek véleményezési joga van az igazgatóhelyettes kinevezésé­ben. Mint később megtudtuk, igazgatónk a tanácsban azt állította, hogy a testület vé­leményének kikérése megtör­tént. Vagyis nem mondott igazat. Sorolhatnánk tovább a dön­tőbizottsági határozatokat, melyek mind azt bizonyítják, hogy P. Imre semmibe vette a jogszabályokat. Mégsem esett bántódása. Igaz, a váro­si tanács művelődésügyi osz­tályáról egy ízben szigorú fi­gyelmeztető levelet kapott: hetvennégyben történt „levál­tásának” közvetlen oka még­sem az osztály éberségében, hanem egy újabb botrányos eseménysorozatban keresendő. 1974 márciusában a minisz­térium brigádvizsgálatot tar- 3. 6

Next