Köznevelés, 1977 (33. évfolyam, 1-44. szám)
1977-01-07 / 1. szám
Az Oktatási Minisztérium oktatáspolitikai hetilapja A szerkesztő bizottság elnöke:dr. Gosztonyi János A szerkesztőség címe: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz. Levélcím: 1368 Budapest, postafiók 182. Telefon: 184-787 (közvetlen), vagy 176-122. A kiadóhivatal címe: Budapest VI., Révay utca 16. sz. Telefon: 116-660. Előfizethető bármely postahivatalban, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlapirodában (KHI Budapest V., József nádor tér 1. sz., levélcím: 1900 Budapest) közvetlenül vagy postautalványon, valamint átutalással a KHI 315-96 162 pénzforgalmi jelzőszámára. Előfizetési díj: évi 86 forint. Kéziratot nem őrzünk meg és nem küldünk vissza. A címlapon: Általános iskolát avattak a mosonmagyaróvári Móra Ferenc lakótelepen (Hadas János felvétele, MTI-fotó) E számunk szerzői: Bint Ferenc főosztályvezető, Tanért; Bors József iskolavezető, Pécs; Csapó Imréné tanár, Budapest; Csoóri Sándor író, Budapest; Horváth Zoltán tanár, Budapest; Kazsuba Jánosné tanító, Nyírlövő; Kárpáti Andrea egyetemi hallgató, Budapest; Kiss József ny. igazgató, Kutas; Nagy Sándor egyetemi tanár, ELTE; Örvös Lajos szerkesztő, Tankönyvkiadó; Petrenka János újságíró, Budapest; Puskás Lajos tanár, Budapest; Szabó József munkás, Mágócs; Tóth Etelka tanár, Budapest; Tóth Klára előadó, Budapest. KÖZNEVELÉS Főszerkesztő: Tóth László Kiadja az Ifjúsági Lapkiadó Vállalat Felelős kiadó: dr. Petrus György igazgató Készült a Zrínyi Nyomdában, Budapesten, 77.2306/2 01 Felelős vezető: Bolgár Imre vezérigazgató Terjeszti a Magyar Posta Index 25 456 ISSN 0132—0969 A szerkesztőség munkatársai: Vati Papp Ferenc főszerkesztő-helyettes P. Kovács Imre olvasószerkesztő Szoboszlay Béla tördelőszerkesztő Csontos Magda rovatvezető Győri György rovatvezető Kulcsár Ildikó Novák Gábor Rácz-Székely Győző Tibor Klára 2 ortendem és publicisztika j kutató történészek és a történelemtanárok között növekszik vag a szakadék — hangzott el a figyelmeztetés nemrégiben két alkalommal is lapunkban. Az érintettek eltűnődtek egy kissé ezen, de — ellenőrizhetően — nemigen rázta meg őket a dolog. Növekszik, hát növekszik. Mindkét fél kereste, s meg is találta a maga mentségét. Tehát minden maradhat a régiben. A történész kutat, a történelemtanár tanít. Mindnyájunkat — a történészeket és a történelemtanárokat is — terhel a helyes történeti szemlélet kialakításának felelőssége. Többek között azért is időszerű a feladat, mert számos „történelmietlen” — főként szépírói — koncepció ejti gondolkodóba, zavarja meg a kellőképp nem tájékozott embereket. S mert — igaz, ami igaz — érzékletesen kifejtett, többnyire jól megírt munkákról van szó, az avatatlanok szemében a hipotézisek azonmód tényeknek látszanak. A történészek pedig — kénytelen-kelletlen — a nézetek ellen már csupán berzenkedhetnek. Hogy mit ér az utólagos figyelmeztetés, midőn már az agyakba fészkelte magát a többnyire romantikus, népszerű tévhit, azt jól tudjuk. Történelemszemléletünk zavarainak orvoslására a megelőzés a legbiztosabb gyógyír. It ehhez azonban olyan történészekre lenne szükség — s mindenki is tudja, találhatók is ilyenek hazánkban —, akik nem csupán szakmájuknak, hanem az írásnak is mesterei. A történelem olyan stúdium, amely — mint lámpás a lepkét — vonzza a közönséget, ha közérthetően, élvezetes stílusban tárgyalja a témát a szerző. A közönségigényt elsősorban nem a nagylélegzetű tudományos monográfiák elégíthetik ki, hanem a publicisztika. A sajtóban — de nem a szaksajtóban — megjelenő írások. Itt van példának Macaulay és Szekfű Gyula. Elsőrendű publicisták is voltak, s talán éppen stílusuk miatt nőhettek tudóstársaik fölé, s számíthattak szélesebb olvasótáborra, ezáltal gyakorolhattak jelentős hatást a közvéleményre. A Magyar Történelmi Társulat decemberi vándorgyűlésén a történelmi irodalom s a történelmi publicisztika témakörét tűzte napirendre. Nem állíthatom, hogy meggyőztek a tanácskozáson elhangzottak. Valószínűleg két malomban éltünk a történészekkel, amikor azt rovom föl a véleménycsere számlájára, hogy még a kielégítő műfaji meghatározásig sem sikerült eljutniuk a résztvevőknek, hiszen a vita majdhogy definíciós eszmecserévé alakult. Hadd tegyem hozzá, azért nem juthattak eredményre, mivel a történelmi publicisztika alig létezik. Találkozhatunk történelmi visszaemlékezéssel, recenzióval, a televízióban, a rádióban elhangzott előadással, de ezek korántsem azonosak a publicisztikával, amelynek fő jellemzője, hogy a mához szóló politikusán. Vagyis többféle megoldási lehetőséggel számoló, kétkedő, kérdező műfaj. miért volt mégis fontos ez a tanácskozás? Azért, mert közelebbre hozta a tudóst a közönséghez, jelen esetben a történészt a történelemtanárokhoz. Meginog a kutatói belterjesség várrendszere, fölszámolható számos előítélet, amelyek ellen a tanárok gyakran szélmalomharcot vívnak. De fontos azért is, mert a tankönyvek lépéshátrányát egyenlíthetik az elhangzottak alapján a jelenlevő pedagógusok, ismereteiket pedig a szakmai továbbképzéseknél lényegesen alaposabban bővíthetik, egészíthetik ki. Az ilyen dialógusok a történelemtudomány képviselői és a közönség között hozzájárulnak a marxista közgondolkodás fejlesztéséhez is. A bevezetőben említett szakadék áthidalása természetesen a történészek, a történelemtanárok — és talán — az újságírók közös feladata. Egymással karöltve kell síkra szállnunk történelmi zavaraink megcsontosodása ellen, hiszen teljesen mindegy, hogy ki közvetíti a történelmi igazságot, a múlt tanulságait a közönségnek. A fontos az, hogy szakszerű, igaz legyen, hogy szocialista jelenünk érzékletesen táruljon föl, hisz a történelmet nemcsak tanuljuk, hanem éljük, alakítjuk is. RÁCZ-SZÉKELY GYŐZŐ