Köznevelés, 1988 (44. évfolyam, 1-44. szám)

1988-12-09 / 41. szám

orvos! Úgy és ott, ahogyan és ahol kell. Nem hihetjük, hogy például a működő közművelő­dési szakkollégiumaink fő célja lenne, hogy valamelyik nagyvá­rosi művelődési komplexum so­kadik előadói státusa betöltet­len ne maradjon. Van ennél fontosabb, tartalmasabb lehe­tőség az ott végzettek számára. Keressük meg! Mutassuk meg! Ady Endre a címben hivat­kozott sorokban mécsesnek nevezte a pedagógust. Erős villanyfényben a mécses haj­lamos láthatatlanná válni, a fényárban a társadalom hajla­mos nem figyelni rá. De le­hetnek áramszünetek. Akár mindössze feszültségcsökkené­sek is. A mécsesre tehát szük­ség van. Az előttünk álló fel­adatok elhidegült emberi kap­csolatokkal, kihunyt lelkese­déssel, kioltott bizalommal, kialudt szenvedélyekkel nem valósíthatók meg. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az embe­rek...”? A mécsesnek van lángja. Tud gyújtani. Őrizzük e lángot! HORVÁTH FERENC A javaslattal egyetértek A Köznevelés 1988. október 21-i számának tizedik oldalán megjelent „Karacs Teréz Ta­nárképző Főiskola?” című írást nagy érdeklődéssel olvastam. Szokásom szerint előbb minden kezembe kerülő folyóiratot, új­ságot végiglapozok, aztán térek vissza arra az írásra, amelyet leginkább elolvasni kívánok. Most - kivételesen - szokásom­tól eltérően azonnal végigolvas­tam Pásztor Emil írását. A ja­vaslattal egyetértek, megvalósí­tását örömmel támogatom. Amikor Békés városában já­rok, mindig elmegyek a Karacs Teréz-emléktáblához, és a ve­lem levőknek szomorúan mon­dom el, hogy ennek a neves közéleti embernek, jeles peda­gógusnak, rokonszenves sze­mélyiségű nőnek, akinek tiszte­lői között Arany Jánost is ott találjuk, csupán az igazságtala­nul feloszlatott NÉKOSZ adta meg a kellő tiszteletet, mert egyik kollégiumának névadójá­ul választotta. Nevét mai ifjúsá­gunk - történelemoktatásunk, pedagógiatörténetünk szégyene - alig ismeri. Ho Si Minh személye ellen nincs, miért lenne kifogásom. De furcsának vélem azt is, hogy miért Palmiro Togliatti a név­adója Somogy megye könyvtá­rának, holott Somogyország annyi jeles irodalmi személyisé­get adott hazánknak. Az egri főiskola elnevezését csak fur­csállni tudom. Semmivel sem leszünk internacionalistábbak, ha a magunk jeles történelmi személyiségeinek mellőzésével külföldiekről nevezzük el intéz­ményeinket. Viszont szegé­nyebbé tesszük a magunk törté­nelemtudatát, önbecsülésün­ket. Pásztor Emil javaslatával messzemenően egyetértek, és bízom abban, hogy nem marad kisebbségben. RÉTEI LAJOS A nevelési terv korrekciójáról Az idei tanév elején vala­mennyi gimnázium megkapta az új, pontosabban: a megújí­tott nevelési tervet. A Közneve­lés november 18-i számában már átfogó értékelést is olvas­hattunk róla. Kronstein Gábor „neveléstörténeti jelentőségű­nek” minősítette a „kis kollek­tíva” elképzeléseit. Véleményét nem vonom kétségbe, de engem mint gyakorló tanárt az is érde­kel, hogy miképpen lehet a gya­korlatban alkalmazni a tömö­ren megfogalmazott teoretikus elveket. Ha ebből a nézőpontból vizs­gálom a nevelési tervet, akadá­lyok tornyosulnak az elmélet és a gyakorlat közé. A társada­lom, amelyben nevelünk, dina­mikusan változik, s a jövőkép kidolgozatlan, a hosszan tartó társadalmi reform kiszámítha­tatlan, az iskolának pedig a má­ban a jövőt, a jövő emberét kel­lene formálnia. Nem az eszmé­nyit, az elképzeltet, hanem az összetetten, reálisan gondolko­dót. Ennek pedig személyi és tárgyi feltételei vannak. Az utóbbi évtizedek oktatáspoliti­kája, a túlszabályozottság, a bürokratizmus elszürkítette személyiségünket. A túlterhe­lés, az alacsony bér, a másodál­lások keresése alig tette lehető­vé az önképzést. Ilyen körülmé­nyek között a talpon maradás is jelentős erőfeszítést igényel az elnőiesedett pedagógustársada­lomtól. Ezek után talán érthető, hogy nem lelkesedtem a nevelé­si tervért. Kezdetben riasztóan hatott rám az ajánlott bibliog­ráfia is: kilencven szakkönyv, harmincnál több cikk és tanul­mány. Ilyen túlterhelés mellett kinek lesz ideje elolvasni a több tízezer oldalnyi szakirodalmat? Az idő múlása azonban ki­kezdte aggályaimat: a nevelési terv szép, megvalósítása szük­ségszerű, a fal, amely az elmélet és a gyakorlat között van, le­bontható. Fokozatosan. A ne­velési igazgatóhelyettessel meg­állapodtam abban, hogy az osz­tályfőnökök számára (önerő­ből) továbbképzést szervezünk, s egy-egy munkaközösségi meg­beszélésen - kiselőadás formá­jában - ismertetjük az ajánlott szakirodalom jeles képviselői­nek kutatási tapasztalatait, az­zal a szándékkal, hogy a peda­gógiai elmélet hasznosuljon. Újabb akadály gördült elénk: az iskolai könyvtárból hiányoz­nak az ajánlott művek. Sebaj, közel van Budapest, majd meg­vesszük ott. Megvettem nyolc szakkönyvet, négy könyves­boltban. Ezek közül kettőt már elolvastam, mindkét könyv ol­vasmányos, csak az a baj, hogy a patkányok viselkedési módjá­nak leírását nehezen tudjuk hasznosítani az iskolai nevelés gyakorlatában. Tervünk meg­valósítását ez sem akadályoz­hatja meg: van még hat szak­könyvünk, ezek már a diákok neveléséről szólnak. Ezzel tulajdonképpen le is zárhatnánk a témát, de a neve­lés megújítása országos ügy, ép­pen ezért okkal vetődnek fel az emberben a következő kérdé­sek: A vidéki városok könyves­boltjaiban miért nem lehet meg­kapni azokat a szakkönyveket, amelyeket a nevelési terv ajánl? Hány iskola osztályfőnöki munkaközösség-vezetője, neve­lési igazgatóhelyettese utazik fel Budapestre, hogy megvásá­rolja ezeket a szakkönyveket? S ha igen, hányat tud megven­ni? Van egy korszerű nevelési tervünk, amelynek az eszmei értéke nagy, és objektíve léte­zik a nevelési gyakorlat, amely fölnézhet az eszmei ér­tékre, csodálhatja, gyönyör­ködhet benne. De ettől a ne­velési gyakorlat nem fog meg­újulni. Azon kellene meditál­ni, s ezt követően dönteni, hogy a szakirodalom legérté­kesebb része hogyan juttatha­tó el az ország valamennyi gimnáziumába. Elképzelhető­nek tartom azt, hogy minden évben kiadnak egy osztályfő­nöki füzetet vagy könyvecs­két, ebben­­ ezekben­­ a leg­jobban hasznosítható szakiro­dalomból közölnek szemelvé­nyeket. Lényegesnek tarta­nám azt is, hogy ha a gya­korló tanárok tapasztalatait is összegyűjtenék, s ezeket is közkinccsé tennék, mégpedig folyamatosan. Ez csak egy öt­let, de az ötlet ötletet szülhet, s a közös gondolkodás sok­sok színnel gazdagíthatja el­szürkült személyiségünket, változatosabbá, vonzóbbá és eredményesebbé teheti nevelé­si gyakorlatunkat. PÁSZTOR BERTALAN Ellenvélemény iskolaköpenyek ügyében A Köznevelés 32. számában olvastam Szedlák Éva írását Is­kolaköpeny vagy bő bugyogó? címmel. A cikkben arról van szó, hogy egy édesanya erősen kifo­gásolja „Illetékes Elvtárs” azon intézkedését, amely feloldotta a középiskolákban az iskolakö­peny és a matrózblúz viselésé­nek kötelezettségét. Köpeny nélkül ugyanis látni lehet majd egyes tanulókon a méregdrága ruhákat, s ez esztelen versenyre fogja késztetni a gyerekeket, szüleiktől divatos holmikat kö­vetelve, holott anyagilag a szü­lők többsége nem bírja a ver­senyt a flancoló gyerekek szü­leivel. Elmondom észrevételeimet. Kezdem azzal, hogy a tanulók kilencven százaléka utálta és utálja az egyenköpenyt. Ennek megfelelően viseli is. Kigom­bolva, lezseren, ujját feltűrve, jelvényekkel megtűzdelve, csil­logó strasszokkal, gyöngyök­ké, de leginkább sehogy. És milyenek ezek az iskola­köpenyek? Derékig érők, mi­nik, térdig érők, maxik, hím­zettek, fodrosak, pántosak, masnisak, csatosak, itt-ott ezüst-, aranyszállal átszőve, oldalt nyitottak, csak két ma­dzaggal összeköthetők. A „csicsás” rátétek-betétek igencsak megemelték az isko­laköpenyek árát. És jó né­hány gyerek járt butikban vá­sárolt köpenyben. Tehát a te­hetősebb szülők megvették a drágább, a mutatósabb kö­penyt, amíg a kevésbé tehető­sek a szolidabb, olcsóbb vál­tozatot vásárolták meg. Hol volt itt az egyenlőség? És most lássuk a bő bugyogót! Nem kell okvetlenül a butikok­ban megvásárolni a divatos holmikat. A mi gyermekeink annyira ötletesek, találéko­nyak, hogy kevés pénzből is tudnak modern ruhákat előállí­tani. Szomorú, ha arról olvasunk, hogy a tizenéves gyerek szemre­hányást tesz keményen dolgozó szüleinek. De meg kell érte­nünk, gyermekeinknek is, hogy nem egyenlőek a családok anyagi lehetőségei. És ezt az egyenlőtlenséget nem lehet uni­formizálással eltüntetni. Ha egy-egy divatos cikk hiánya be­láthatatlan károkat okozhat fejlődő gyermekeink érzelemvi­lágában, akkor már nagy baj lehet a családi és az iskolai ne­velésükkel. BUGA ÁRPÁDNÉ

Next