Köznevelés, 1988 (44. évfolyam, 1-44. szám)
1988-12-09 / 41. szám
orvos! Úgy és ott, ahogyan és ahol kell. Nem hihetjük, hogy például a működő közművelődési szakkollégiumaink fő célja lenne, hogy valamelyik nagyvárosi művelődési komplexum sokadik előadói státusa betöltetlen ne maradjon. Van ennél fontosabb, tartalmasabb lehetőség az ott végzettek számára. Keressük meg! Mutassuk meg! Ady Endre a címben hivatkozott sorokban mécsesnek nevezte a pedagógust. Erős villanyfényben a mécses hajlamos láthatatlanná válni, a fényárban a társadalom hajlamos nem figyelni rá. De lehetnek áramszünetek. Akár mindössze feszültségcsökkenések is. A mécsesre tehát szükség van. Az előttünk álló feladatok elhidegült emberi kapcsolatokkal, kihunyt lelkesedéssel, kioltott bizalommal, kialudt szenvedélyekkel nem valósíthatók meg. „Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, hogy melegedjenek az emberek...”? A mécsesnek van lángja. Tud gyújtani. Őrizzük e lángot! HORVÁTH FERENC A javaslattal egyetértek A Köznevelés 1988. október 21-i számának tizedik oldalán megjelent „Karacs Teréz Tanárképző Főiskola?” című írást nagy érdeklődéssel olvastam. Szokásom szerint előbb minden kezembe kerülő folyóiratot, újságot végiglapozok, aztán térek vissza arra az írásra, amelyet leginkább elolvasni kívánok. Most - kivételesen - szokásomtól eltérően azonnal végigolvastam Pásztor Emil írását. A javaslattal egyetértek, megvalósítását örömmel támogatom. Amikor Békés városában járok, mindig elmegyek a Karacs Teréz-emléktáblához, és a velem levőknek szomorúan mondom el, hogy ennek a neves közéleti embernek, jeles pedagógusnak, rokonszenves személyiségű nőnek, akinek tisztelői között Arany Jánost is ott találjuk, csupán az igazságtalanul feloszlatott NÉKOSZ adta meg a kellő tiszteletet, mert egyik kollégiumának névadójául választotta. Nevét mai ifjúságunk - történelemoktatásunk, pedagógiatörténetünk szégyene - alig ismeri. Ho Si Minh személye ellen nincs, miért lenne kifogásom. De furcsának vélem azt is, hogy miért Palmiro Togliatti a névadója Somogy megye könyvtárának, holott Somogyország annyi jeles irodalmi személyiséget adott hazánknak. Az egri főiskola elnevezését csak furcsállni tudom. Semmivel sem leszünk internacionalistábbak, ha a magunk jeles történelmi személyiségeinek mellőzésével külföldiekről nevezzük el intézményeinket. Viszont szegényebbé tesszük a magunk történelemtudatát, önbecsülésünket. Pásztor Emil javaslatával messzemenően egyetértek, és bízom abban, hogy nem marad kisebbségben. RÉTEI LAJOS A nevelési terv korrekciójáról Az idei tanév elején valamennyi gimnázium megkapta az új, pontosabban: a megújított nevelési tervet. A Köznevelés november 18-i számában már átfogó értékelést is olvashattunk róla. Kronstein Gábor „neveléstörténeti jelentőségűnek” minősítette a „kis kollektíva” elképzeléseit. Véleményét nem vonom kétségbe, de engem mint gyakorló tanárt az is érdekel, hogy miképpen lehet a gyakorlatban alkalmazni a tömören megfogalmazott teoretikus elveket. Ha ebből a nézőpontból vizsgálom a nevelési tervet, akadályok tornyosulnak az elmélet és a gyakorlat közé. A társadalom, amelyben nevelünk, dinamikusan változik, s a jövőkép kidolgozatlan, a hosszan tartó társadalmi reform kiszámíthatatlan, az iskolának pedig a mában a jövőt, a jövő emberét kellene formálnia. Nem az eszményit, az elképzeltet, hanem az összetetten, reálisan gondolkodót. Ennek pedig személyi és tárgyi feltételei vannak. Az utóbbi évtizedek oktatáspolitikája, a túlszabályozottság, a bürokratizmus elszürkítette személyiségünket. A túlterhelés, az alacsony bér, a másodállások keresése alig tette lehetővé az önképzést. Ilyen körülmények között a talpon maradás is jelentős erőfeszítést igényel az elnőiesedett pedagógustársadalomtól. Ezek után talán érthető, hogy nem lelkesedtem a nevelési tervért. Kezdetben riasztóan hatott rám az ajánlott bibliográfia is: kilencven szakkönyv, harmincnál több cikk és tanulmány. Ilyen túlterhelés mellett kinek lesz ideje elolvasni a több tízezer oldalnyi szakirodalmat? Az idő múlása azonban kikezdte aggályaimat: a nevelési terv szép, megvalósítása szükségszerű, a fal, amely az elmélet és a gyakorlat között van, lebontható. Fokozatosan. A nevelési igazgatóhelyettessel megállapodtam abban, hogy az osztályfőnökök számára (önerőből) továbbképzést szervezünk, s egy-egy munkaközösségi megbeszélésen - kiselőadás formájában - ismertetjük az ajánlott szakirodalom jeles képviselőinek kutatási tapasztalatait, azzal a szándékkal, hogy a pedagógiai elmélet hasznosuljon. Újabb akadály gördült elénk: az iskolai könyvtárból hiányoznak az ajánlott művek. Sebaj, közel van Budapest, majd megvesszük ott. Megvettem nyolc szakkönyvet, négy könyvesboltban. Ezek közül kettőt már elolvastam, mindkét könyv olvasmányos, csak az a baj, hogy a patkányok viselkedési módjának leírását nehezen tudjuk hasznosítani az iskolai nevelés gyakorlatában. Tervünk megvalósítását ez sem akadályozhatja meg: van még hat szakkönyvünk, ezek már a diákok neveléséről szólnak. Ezzel tulajdonképpen le is zárhatnánk a témát, de a nevelés megújítása országos ügy, éppen ezért okkal vetődnek fel az emberben a következő kérdések: A vidéki városok könyvesboltjaiban miért nem lehet megkapni azokat a szakkönyveket, amelyeket a nevelési terv ajánl? Hány iskola osztályfőnöki munkaközösség-vezetője, nevelési igazgatóhelyettese utazik fel Budapestre, hogy megvásárolja ezeket a szakkönyveket? S ha igen, hányat tud megvenni? Van egy korszerű nevelési tervünk, amelynek az eszmei értéke nagy, és objektíve létezik a nevelési gyakorlat, amely fölnézhet az eszmei értékre, csodálhatja, gyönyörködhet benne. De ettől a nevelési gyakorlat nem fog megújulni. Azon kellene meditálni, s ezt követően dönteni, hogy a szakirodalom legértékesebb része hogyan juttatható el az ország valamennyi gimnáziumába. Elképzelhetőnek tartom azt, hogy minden évben kiadnak egy osztályfőnöki füzetet vagy könyvecskét, ebben ezekben a legjobban hasznosítható szakirodalomból közölnek szemelvényeket. Lényegesnek tartanám azt is, hogy ha a gyakorló tanárok tapasztalatait is összegyűjtenék, s ezeket is közkinccsé tennék, mégpedig folyamatosan. Ez csak egy ötlet, de az ötlet ötletet szülhet, s a közös gondolkodás soksok színnel gazdagíthatja elszürkült személyiségünket, változatosabbá, vonzóbbá és eredményesebbé teheti nevelési gyakorlatunkat. PÁSZTOR BERTALAN Ellenvélemény iskolaköpenyek ügyében A Köznevelés 32. számában olvastam Szedlák Éva írását Iskolaköpeny vagy bő bugyogó? címmel. A cikkben arról van szó, hogy egy édesanya erősen kifogásolja „Illetékes Elvtárs” azon intézkedését, amely feloldotta a középiskolákban az iskolaköpeny és a matrózblúz viselésének kötelezettségét. Köpeny nélkül ugyanis látni lehet majd egyes tanulókon a méregdrága ruhákat, s ez esztelen versenyre fogja késztetni a gyerekeket, szüleiktől divatos holmikat követelve, holott anyagilag a szülők többsége nem bírja a versenyt a flancoló gyerekek szüleivel. Elmondom észrevételeimet. Kezdem azzal, hogy a tanulók kilencven százaléka utálta és utálja az egyenköpenyt. Ennek megfelelően viseli is. Kigombolva, lezseren, ujját feltűrve, jelvényekkel megtűzdelve, csillogó strasszokkal, gyöngyökké, de leginkább sehogy. És milyenek ezek az iskolaköpenyek? Derékig érők, minik, térdig érők, maxik, hímzettek, fodrosak, pántosak, masnisak, csatosak, itt-ott ezüst-, aranyszállal átszőve, oldalt nyitottak, csak két madzaggal összeköthetők. A „csicsás” rátétek-betétek igencsak megemelték az iskolaköpenyek árát. És jó néhány gyerek járt butikban vásárolt köpenyben. Tehát a tehetősebb szülők megvették a drágább, a mutatósabb köpenyt, amíg a kevésbé tehetősek a szolidabb, olcsóbb változatot vásárolták meg. Hol volt itt az egyenlőség? És most lássuk a bő bugyogót! Nem kell okvetlenül a butikokban megvásárolni a divatos holmikat. A mi gyermekeink annyira ötletesek, találékonyak, hogy kevés pénzből is tudnak modern ruhákat előállítani. Szomorú, ha arról olvasunk, hogy a tizenéves gyerek szemrehányást tesz keményen dolgozó szüleinek. De meg kell értenünk, gyermekeinknek is, hogy nem egyenlőek a családok anyagi lehetőségei. És ezt az egyenlőtlenséget nem lehet uniformizálással eltüntetni. Ha egy-egy divatos cikk hiánya beláthatatlan károkat okozhat fejlődő gyermekeink érzelemvilágában, akkor már nagy baj lehet a családi és az iskolai nevelésükkel. BUGA ÁRPÁDNÉ