Köztelek – 1894. 53-103. szám
1894-10-10 / 81. szám
Ezután elfogadták Jutassy Ödön indítványát, hogy az országgyűlés mindkét házához memorandumot terjesszenek fel, melyben a vidéki malomipar helyzetét tárják fel és sürgős orvoslást kérjenek. Az indítvány végrehajtásával, valamint az egyesület összes ügyeinek ellátásával az ideiglenes tisztikart bízták meg addig is, míg az alapszabályok megerősítve leérkeznek. A kongresszus tárgysorozata ezzel ki volt merítve. Még Ivanich Antal mutatta be saját találmányú új malomszerkezetét, mire a tagok élénk éljenzés közben elosztottak. A nagy malomipar, a molnárok és a gazdák. Baross Károly felolvasása a „Magyar molnárok országos kongresszusának" 1894. október 7-iki ülésén. Tisztelt uraim! Akkor, a mikor a megtisztelő felhívást kaptam, mint a gazdasági ügyeknek egyik szerény napszámosa, mint egyike azoknak a férfiaknak, a kik ..agráriusok" és mint ilyenek nem egy rosszakaratú támadásnak, igaztalan vádnak vannak kitéve, örömmel ragadtam meg az alkalmat, hogy önökhöz szóljak. Nemcsak azért örülök ez alkalomnak, mert a magyar malomipart az ország egyik legfontosabb iparágának tartom, de megbocsájtják önzésemet, azért is, hogy alkalmam nyílik elmondani, hogy mi agráriusok nem ellenségei, de nagy barátai vagyunk az ország ipari fejlődésének s törekvéseink egyik alapiránya a helyes iparfejlesztés. (Csakhogy az ipari eredményeket nem pusztán a nagy ipari gyárak fényes mérlegeiből , nem a kápráztató milliók kimutatásaiból , nem Budapest fényes palotasoraiból, hanem az ország összeségében, künn a vidéken, a magyar nép tömegében és zömében, a kisipar körében észlelhető jelenségekből ítéljük meg. Ez vezérel bennünket akkor is, amikor küzdelmet folytatunk az ellen a felfogás ellen, hogy a magyar malomipart csak a fővárosi nagy malmok képviselik s azok ellen a ma már visszaélés számba menő kedvezmények ellen, amelyeket a fővárosi nagy malmok, a vidéki malomipar rovására, a magyarmezőgazdaság nagy kárára, jogtalanul élveznek. A malomipar egyike a legfontosabb iparágaknak. Ez adja a lisztet, a kenyeret a népnek, ez dolgozza fel, értékesíti Magyarország legnagyobb terményét, gazdagságának legnagyobb forrását, a búzát. De még a malomipar mint kenyeret adó foglalkozás is számot tesz Magyarországon. Az 1890-ik évi népszámlálás adatai szerint 41,336 embert foglalkoztatott hazánkban a malomipar, 17,212 önálló iparost és 24,124 egyént a segédszemélyzetben. Ezek a szempontok röviden azok, amelyek a malomipart kiváló fontosságúvá teszik hazánkban és amelyek folytán éppen nem közönyös reánk magyarokra, hogy a malomipar minő irányban fejlődik, hogy a malomipar hogy szolgálja ki a kenyeret fogyasztó népet, a búzát termelő gazdát és hogy mikép boldogul az a 41 ezer ember, aki életét a malmok körül tartja fenn. És ebből a három szempontból legyen szabad nekem a malomiparral foglalkoznom. A malomipar adja a lisztet, a mi mindennapi kenyerünket. Körülbelül 25—26 millió g. gabona az, amit malmaink feldolgoznak, aminek 78—52%-a liszt vagyis emberi táplálék. A malomipar, mint kenyéradó. Hogyan adja a malom a lisztet a népnek? A legtermészetesebb útja annak, hogy a gabonából kenyér legyen, hogy ha maga a gazda, annak cselédje viszi őrölni a malomba búzáját s elkerülve minden közvetítést, és a maga terményéből a nélkül, hogy az idegen, még pedig rendesen felette ragadós kezeken menne keresztül, mielőtt a nép szájába kerül. Ez a legtermészetesebb, ez a legolcsóbb kenyér, amihez a búzát megtermeli maga a gazda a szántóföldön, a lisztet megőrli a molnár. Ilyen gazda, ilyen földmivelő pedig Magyarországon 11 millió ember van, vagyis az ország lakosságának 3 . része. A magyar malomipar tehát, akkor teljesítené feladatát igazán, hogy ha a legolcsóbban, a legközvetlenebbül látja el liszttel, ezt a 3/ rész lakosságot. És az előtt az ország nagy részében ez így is történt. A kisbirtokos a maga, a nagybirtokos a saját és háza népe számára „őröltetett", helyben vagy a szomszédban, volt olcsó, jó kenyere, amin nem nyert sem a gabona-, sem a lisztkereskedő, de megélt mellette tisztességesen az őrlő kismolnár, lett légyen neki kis gőz-, viz- vagy széllel hajtott malma. Még 1873-ban volt ilyen kismalom Magyaroszágon 24,464. 1885-ben leszállott számuk 16,367-re. A pénzgazdálkodásnak, emberei, azok a kik a természetbeni gazdálkodás kiküszöböléséből busás hasznaikat húzzák, nem találnak különöst a jelenségben s a természetes fejlődésre vezetik vissza, hogy a nagy felfalja a kicsit. A molnárok szempontjából majd reátérek a kérdésre, most azt kell kijelentenem, hogy a kismalmok megszűnését a nép kenyerére, fogyasztására sem tartom jó és helyes dolognak. A mezőgazdaság első és fő czélja kenyeret termelni, mégpedig elsősorban is kenyeret maguknak a föld művelőinek. És a földmivelő állam, ahol az agrárnépesség a túlnyomó, azért nyugszik biztos alapon, azért nincsen kitéve oly mértékben anyagi rázkódtatásnak, mert a lakosság élelmét túlnyomó részben maga állítja elő és a népesség zömének mindennapi kenyere, független az üzleti viszonyok, a börzék hangulata s az üzérkedés szeszélyeitől. És ez óriási horderejű dolog tisztelt uraim, hogy ha Magyarország földmivelő népének kenyere, független a gabona, a lisztárak alakulásától, a közlekedési és külkereskedelmi viszonyoktól, ha a pénzgazdálkodás nem hatolhat be a búzatermelés és a nép kenyere közé. És én akkor, amikor mint gazda szomorúan látom a kismalmok számának csökkenését, ebből a szempontból kiáltok fel, urak nem jól van így, hiba van az iparfejlesztés politikájában. Népünk eddig biztos kenyerét, a mezőgazdasági munka biztos alapjait dobjuk ezzel oda az internaczionális spekuláczió hullámainak. Eddig a nép megtermelte a búzát, megőrölte, 100 kg. búzából kapott 90 kg. őrleményt, kenyérlisztet, korpát. Pénzben nem számított, nem is volt szüksége reá. Használati, tehát abszolút értékben tekintette a föld termékét; a gabonaárak alacsony vagy magas volta nem befolyásolta élelmezését. A földbirtokos gazda nem pénzt, nem pénzértéket adott cselédjének, munkájának, hanem gabonát, lisztet, kenyeret s az így állandósított munkabér állandósította a termelést is. A kismalmok azonban elpusztulnak. S mi, daczára, hogy a kormány egyik hivatalos kiadványa ,,a múlt elavult maradványának" nevezi őket, sajnáljuk nemcsak a magyar malomipar, de a magyar nép érdekében pusztulásukat. Hogyan kapja a nép ma kenyerét? Gabonáját eladja a kiskereskedőnek, a kapott pénzen veszi a lisztet, szintén a kiskereskedőtől. S azt a kenyeret, amelyet eddig közvetlenül maga állított elő, terheli a kettős közvetítés nyeresége, ami már magában véve milliókat von el évenként, a nép élelmezésétől. A Magyarországon nagy számot kitevő gazdasági cselédség javadalmazása legnagyobb részét gabonában kapta. Jó volt ez a cselédre, jó a gazdára. Az előbbinek biztos kenyere, az utóbbinak állandó munkadíja volt. Minden negyedévben vitték a malomba az egész konvencziót, tudta előre minden cseléd, kapok annyi kg. lisztet, annyi kg. korpát, az előbbit kenyérre, az utóbbit sertéshizlalásra. Ma? Mindinkább szaporodnak azok a gazdaságok, amelyek már nem képesek saját cselédjeiket közvetlenül látni el kenyérrel. A konvencziót rendesen megveszi a falusi bankár, ugyan ő adja helyette pénzre számítva a gőzmalmi lisztet. S a gazdasági cselédség eddig biztos kenyere ezzel ki van téve az árhullámzások és az áru uzsora esélyeinek. A rizikónak egy új, méreteiben kiszámíthatlan fajtája vitetett bele ezzel a mezőgazdasági termelésbe, szaporítva ezáltal is a jövedelmező gazdálkodás esélyeit. A pénzre beváltott gabona és kenyér pedig veszedelemmé vált a nép kezében. Eddig a kenyér, a liszt biztosítva volt. Télire, évnegyedre a kis ember kamarája megőrizte az enni valót, asszonynak, gyereknek. A pénz? Az hamar elfolyik s a kenyér átváltozik pálinkává, luxusszikké, a minek nyomában jár a nyomor és az elégedetlenség. S hogy mit jelent a proletariátus terjedése a mezőgazda népesség között, arra felelnek a csongrád- és békésmegyei munkás zavargások. Hogy a magyar földmivelő, a gazdasági munkásnép elégedetlen, hogy a falun kezd a proletariátus terjedni, hogy a mindennapi kenyér megszerzése ma folyton öregbedő gondokkal van összekötve, nagy része van abban annak a helytelen gazdasági politikának, amely a kisipart veszni engedi s a nagyipar molochjának áldoz. A kis malomipar fontos szerepe, a földmivelő nép kenyérrel való ellátása után, jön feladatuk a nagy malmoknak. Ezeknek kellene feldolgozni a közvetlen ellátásból maradt gabonafelesleget, s adni kenyerét a népesség nem földmiveléssel foglalkozó, a városok, nagyobb ipari góczpontokban lakó részének. A nagy malomiparnak a feladata azonban már összeesik vizsgálódásunk másik irányával, t. i. a hivatással, értékesíteni a magyar gabonatermelésnek a termelési helyen el nem fogyasztott részét. A malomipar mint gabonaértékesítő. Volt idő, midőn Magyarországon attól féltünk, hogy a zsírunkba futunk. Nem tudtunk gabonánkkal mit csinálni, szükség volt tehát levezető csatornákra, amelyek az ország feleslegét kiszállítják a külföldre, hogy ott értékesítsék. Ebből a czélból létesítettük nemzeti lelkesedéssel a fővárosi nagy malomipart. Amikor semmink se volt még, amikor a kezdet kezdetén állott gazdasági fejlődésünk, beczéztük az első gyárkéményeket s az állami protekczió minden nemével halmoztuk el az első vállalkozókat. Így fejlődött nagggyá a fővárosi malomipar is, így nőtt erőssé a nagy malmok folyton szaporodó számával, s vált úrrá ma már nemcsak a liszttermelés, hanem a gabonaértékesítés terén is. Azt nem tagadhatjuk meg tőle, hogy feladatát annak idején jól oldotta meg. A magyar malomipar híres a világon, s nagy a becsülete a magyar búzának és a magyar lisztnek a külföldön is. Köztelek, 1894. október 10 1393