Kurír - reggeli kiadás, 1996. március (7. évfolyam, 60-89. szám)

1996-03-31 / 89. szám

1996. március 31. ) Nagyvajlakra várva Akik közelebbről ismerik Koncz Gábort, örökös jókedvét, humorát, optimizmusát, remek sztorijait, mostanában inkább közállapotainkkal, a színházi szakma gondja­ival foglalkozó beszélgetőpartnerre találnak benne. De nincs ezen semmi csodál­koznivaló, hiszen a nemzet napszámosainak szinte kivétel nélkül nemcsak a hét­köznapi gondokkal kell megküzdeniük, mert alig készülnek új hazai filmek, jóval ritkábban foglalkoztatja őket a televízió, de azzal is, hogy mind kevesebben járnak rendszeresen színházba, és hiába születnek értékes előadások, közérdeklődés hí­ján visszhangtalanul tűnnek el a süllyesztőben. Sőt még a rajongók fényképet, au­togramot kérő levelei is megfogyatkoztak, mert hát a bélyeg is többe kerül... - Most lábaltam ki a tüdőgyul­ladásomból, de a betegségem el­lenére is felléptem a Madách Kamarában A karmester előadá­sain, ezért is voltam felháborod­va, amikor három héttel ezelőtt félbe kellett szakítani a Becsület­beli ügy egyik előadását és haza­­küldeni a közönséget - bomba­riadó miatt! Ilyen esetekben szé­gyellem magam, hogy ebben az országban ilyesmik előfordul­hatnak. Amúgy is épp elegen piszkálódnak a színházművészet otthonai ellen! Pedig ha fel aka­runk zárkózni Európához, nem szabad lerombolni kulturális ér­tékeinket! Nem szívesen politi­zálok, de most látjuk csak, hogy mennyire el voltunk kényeztetve akkor, amikor még csak beszél­tünk titokban az eljövendő de­mokráciáról. Mostanában sokat hallani, majd jobb lesz néhány év múlva. De addig? Megérem-e ezt az időt? Az elmúlt hat év semmi jót nem hozott a szá­momra, számunkra. Elvették a jó közérzetünket, de ami még jobban fáj: szeretett lovaimat is be kellett dugnom egy lovasis­kolába, mert nincs pénzem az eltartásukra. Most gazdag kül­földi turisták ülnek a nyergük­ben, de ha havonta egyszer-két­­szer meglátogatom őket, még most is meghallják a lépéseimet és boldogan nyihogva, táncolva üdvözölnek. - Nincs éppen virágos kedvé­ben!­­ Csodálja? Olyan rövid az élet! A lehető legjobb körülmé­nyek között kellene eltöltenünk! A világ úgyis annyi mindent ke­resztbe tesz nekünk, legalább egymást ne furkáljuk! Ne azzal teljék el a napunk, hogy ezt az embert utálnom kell, ezért jobb, ha elfordítom a fejemet, ha ta­lálkozom vele. Inkább az igazi értékeket illene megbecsülni! Nem azt, hogy kinek mennyi va­gyona van! Nekem ne mondja senki, hogy azok, akik hat évvel ezelőtt sehol sem voltak, egy­szerre akkora zsenikké váltak, hogy most milliárdokkal képesek dobálózni. Den nem bánom, tol­­lasodjanak. Ám kiábrándító, hogy ugyanakkor, amikor ők sokmilliós álomautókban szágul­doznak, Szentágothai professzor öreg, szakadt Zsiguliban kényte­len járni. - Öt év óta szabadúszó! Jobb így? - Annyiban igen, hogy nem vagyok kiszolgáltatott helyzet­ben, csak azt játszom el, ami­hez kedvem van. Idáig bőven volt munkám, de ki tudja, hogy lesz-e jövőre is? Amikor az egész színházi szakma nagy bajban van! Mindnyájan egyik napról a másikra élünk, de egy álmomat még szeretném meg­valósítani: megrendezni saját elképzeléseim szerint a Lilio­mot, Molnár Ferenc remekmű­vét. Kapnék is rá lehetőséget, de hiába keresek, nem találok hozzá olyan színészt, aki a hin­­táslegényt igazából el tudná játszani! Nem nevelnek ma­napság olyan színészeket, akik adják és kapják a pofonokat, csak olyanokat, akik messziről nézik a verekedőket. Az én ál­maim Lilioma nem sétálgat, nem ugrál, nem hány bukfen­cet, hanem körülötte ugrálnak. Közelről ismerem a cirkuszok, a mutatványosbódék világát. Amikor húsz évvel ezelőtt itt járt egy orosz cirkusztársulat, két hétig felléptem velük, ko­zák módra lovagolva, így meg­tapasztalhattam azt a csodát, hogy a cirkuszművészek mennyire egymásért harcolnak, drukkolnak, milyen fegyelme­zettek! Az ő világukat szeret­ném a színpadra varázsolni, természetesen szervesen beleil­lesztve az író világába. - A karmester után mi követ­kezik? - A közeljövőben önmaga­mat alakítom Vámos Miklós Le­hetetlen? című talkshow-jában. Folytatjuk - Tunézia után most már itthon - a Három testőr Afrikában című Rejtő Jenő-film felvételeit, és így ismét felölthe­­tem magamra Csülök úr légiós­egyenruháját. A legközelebbi színpadi szerepem Rostand Sas­fiókjában lesz, de csak az ősszel, a Madách Kamarában, Huszti Péter rendezésében. A nyáron pedig valószínűleg Petőfi Sán­dor Tigris és hiéna című drámá­jában játszom, a Gyulai Várszín­házban. - Rendezőként is letette már a névjegyét! - Talán ennél is többet, hi­szen eddig hét darabot állítot­tam színpadra, közöttük a Bo­lond lányt és a Nyitott házassá­got, amelyek százas szériákat ér­tek meg! De újabbakat nem vál­lalok - talán csak a Liliom ki­vételével -, hiszen manapság a rendezés nem abból áll, hogy délelőtt tíztől kettőig dolgozom a színészekkel, hanem szponzo­rok után kellene hajtanom, és azon törni a fejemet, hogy minél kevesebb pénzből lehessen létre­hozni egy előadást. Ez a világ vi­szont távol áll tőlem. - Nem olvastam a nevét a ma­cho típusú Színészek a kifutón fel­lépői között. - Azért, mert el sem tudnám képzelni, hogy manökenként il­­legessem magam, elegáns öltö­nyökben! Pedig két évvel ezelőtt az egyik hetilap pályázatán én lettem a magyar machó. Nem véletlenül, hiszen van bennem valami machós, de én ezt más­ként nevezném: egyéniségnek, személyiségnek, karakternek.­­ A lovak mellett a vadászpus­káról is le kellett mondania? - Szerencsére ott még nem tartok. Nincs csodálatosabb, mint ott ülni estétől hajnalig a magaslesen, várva a nagyvada­kat, mert az aprókat nem sze­retem emberben sem. Hiszen minden nyúl és fácán egyfor­ma, de a vaddisznók, a szarva­sok önálló egyéniségek! Ám ha nem jönnek, azt sem bánom. Elsősorban azért járok és sze­retek vadászni, mert így egye­dül lehetek a gondolataimmal, ilyenkor jutnak a legjobb ötle­tek az eszembe. - Említette korábban, hogy könyvet ír! Önéletrajzot! Hol tart vele? - A hatvan-hetven százaléka már készen van, több kiadó is je­lentkezett rá! De nincs időm be­fejezni, mert nem tudok egy­szerre a szerepeimre és az írásra koncentrálni! Pedig tíz kötetre való anyagom lenne, hiszen annyi sok jó és rossz történt ve­lem és családommal az elmúlt fél évszázadban! Talán majd a nyá­ron, a Balatonon, horgászás köz­ben befejezem! (GARAI) SZÍNHÁZ az elete - Egyszerűen csak színésznőnek tartom magam - hangsú­lyozza. - Hiszen Szegeden, ahol még 16 éves koromban a pályafutásomat kezdtem, sok prózai szerepet is eljátszot­tam, pedig nem vé­geztem színiiskolát. Szendrő József, az ottani igazgató szü­letésem óta ismert­­ édesapám, Kovács Gyula a társulat tag­ja és neki jó barátja volt rábeszélt, hogy ezt a hivatást válasszam. Végigjá­ratta velem a „sza­márlétrát” a tánc­kartól a naivafősze­­repekig. Az ott töl­tött hét évad alatt felváltva játszottam prózai és zenés dara­bokban, operettek­ben és musicalek­ben. Szeged jó isko­lának bizonyult, a gyakorlatban tanul­hattam meg mind­azt, amire szüksé­gem volt ahhoz, hogy Budapesten is megálljam­ a helye­met. Nem a Péntek Réziben, hanem né­hány évvel később, az Ez fantasztikus! című musicalben ugrottam ki. Nem dicsekvésként mon­dom, de az előadás­nak akkora sikere lett, hogy éjszaka is műsorra kellett tűz­nünk a szakmai kö­zönség számára. - Az Operett Színházban eltöltött közel három évtized alatt, emlékezetes alakításainak köszönhe­tően, a közönség kedvence. Főként olyan musicalek­ben, mint a My Fair Lady, Ének az esőben, Irma, te édes, Kopj el! és sorolhatnám tovább. - Nincs is hiányérzetem. Olyan csodálatos szerepeket tett az ölembe az élet, amelyekről Szegeden a legmerészebb álmaimban sem gon­dolhattam. - Hozzájárult-e mindehhez, hogy az országos hírű Illés együttes sztárjának, Szörényi Leventének felesége lett? - Ez nem jelentett sem előnyt, sem hát­rányt. Hiszen nem azonos műfajban dolgoz­tunk. Útjaink azóta elváltak egymástól, de jó barátok maradtunk. Én voltam a háziasszo­nya az ötvenedik születésnapjára rendezett ünnepségnek is. Büszke vagyok közös fiunk­ra, a 25 éves Örsre, s neki köszönhetem majd, hogy előbb-utóbb nagymama leszek. Örs máris ismert, tehetséges muzsikus és ze­neszerző, áprilisban jelenik meg Percembe­rek című új CD-je és kazettája, amelynek a szövegét Adamis Anna írta. - Tűzrőlpattant szubrett-prima donna - mint nagymama? - Nehéz elképzelni! - Pedig számolnunk kell a színpadi szerepkör­váltással! - Szerencsére még csak rezeg a léc, de át tu­dom ugrani. Ha pedig már leverem, akkor sem esem kétségbe, hiszen sohasem voltam „ügyele­tes” szőkeség. Ha rá kerül majd a sor, szívesen játszom el akár a Csárdáskirálynő Edwinjének az édesanyját is, csak ne legyen a partnerem egykorú velem. - Már rendezőként is bizonyított. Mi követke­zik a Mária főhadnagy és a Sybill színpadra állítá­sa után? - Valószínűleg Fényes Szabolcs nagyope­rettje, a Maya. Már szó is van róla, de csúszik a műsortervben. Addig is a színház tölti ki az éle­temet a nap huszonnégy órájában. Sok-sok energiát fordítok arra, hogy kondícióban le­gyek és ne csalódjon bennem a közönség. Most kitűnő énektanárom van, Kovács Brigitta, a na­pi „tornaadagomat” is teljesítem, és szerencsére fogyókúrával nem kell gyötörnöm magamat. - Nem vágyik prózai szerepekre? - Miért is ne?! De nem kosiatok utánuk, vá­rom, hogy megkeressenek. Most is gyakran szink­ronizálok, ez is prózai feladat. Olyan világsztárok­nak kölcsönzöm a hangomat, mint Sophia Loren, Barbra Streisand, Shirley McLane. - Hobbija? - Ne nevessen ki,­ de mackófigurákat gyűj­tök. Már több mint félszáz van belőlük. Akad közöttük mackófigurás szappanom, WC-ke­­fém, lábtörlőm, sőt egy csinos blúzom is. Egyikük akkora, mint én! Nemrég kaptam ajándékba egy tündén kis dörmögőt herendi porcelánból. Persze nem csak mackókkal ba­rátkozom. El se tudnám mulasztani a rend­szeres találkozásokat, a traccspartikat két ba­rátnőmmel, Lehocky Zsuzsával és Rátonyi Hajnallal. Háziasszonyként nem sok időt töl­tök a konyhában, mert Örs nemcsak muzsi­kus, hanem vizsgázott szakács is, ki nem adná a főzőkanalat a kezéből. Csak a paprikás csir­ke elkészítését bízza néha rám, saját kezűleg szaggatott galuskával. Húsvétra pedig speciá­lis mazsolás kalácsot sütök a számára. - És hogyan áll a dobostortával? - Mármint a Dobostorta című új operettel? A vége felé tartanak a próbák, április 12-én lesz a bemutató. Életemben először negatív szerepet, egy ellenprimadonnát alakítok benne. Azért re­mélem, megtapsol a közönség! Mert imádok meghajolni a függöny előtt. Ilyenkor megerednek a könnyeim, összeszorul a szívem. Ennél többet a színész nem kívánhat magának. Híres vagyok ar­ról, hogy szeretek utazni. Nem csak külföldre! Sok kollégámmal ellentétben boldogan indulok hosszú, kimerítő turnékra is, autókkal járva az or­szágot, összezárva a kollégáimmal, elszórakoztat­va egymást. De ki ne felejtsük ebből a beszélge­tésből életem „értelmét”: Szenikát, hároméves, hófehér, szibériai spicc márkájú kiskutyámat. Akár hiszi, akár nem, remek humora van! Ha lát­ja, hogy bánatos vagyok, szabályos műsort rendez a számomra, majd odabújik az ölembe. GARAI TAMÁS Vámos László, a Fővárosi Operett Színház akkori főrende­zője 1968-ban címszereplőt keresett Török Rezső-Horváth Jenő zenés vígjátékához, a Péntek Rézihez. Végigjárta a vidéki színházakat - akkoriban még ez volt a szokás -, és végül a Szegedi Nemzeti Színházban talált rá Ko­vács Zsuzsára, akit magával hozott Budapestre. Azóta is a Nagymező utcai teátrum népszerű szubrett-prima­­donnája. Bár nyomban tiltakozik a beskatulyázás ellen. 9

Next