Kurír - reggeli kiadáss, 1997. január (8. évfolyam, 1-30. szám)

1997-01-07 / 6. szám

1997. január 7. ■qjfí Svédország messze van Magyarországon a szabadság­­vesztés a legsúlyosabb büntetés. A vég­rehajtás módszerei, eszközei mára sokat vál­toztak, emberiesültek. A börtön aligha hasonlítható a középkori tömlöchöz. Ám minden humanizáció ellenére ma is diktatúra. Korlátozza, illetőleg megvonja az ember­nek a szabadságával, becsületével, vagyonával, egyéb ja­vaival kapcsolatos jogait, és csorbíthatja a személyiséget. - A börtön rossz intézmény, csak nincs helyette jobb - mondja dr. Orosz Balázs ügy­véd. - Úgy fogadom el, mint elszigetelést, ami csakis időleges lehet, végleges soha. Tudom, hogy az igazságügyi kormányzat, illetve a bünte­tés-végrehajtás nagyon sokat tesz a börtönhelyzet javítá­sáért. Ugyanakkor a szakma­beliek szerint is messze va­gyunk még attól, ami mondjuk egy svédországi börtönt jelle­mez. A magyar intézmények zsúfoltak, lepusztultak, több­ségükben nincsenek meg azok a kulturálódási feltételek, amelyekre a büntetés-végre­hajtás is vágyva vágyik, mert a megfelelő körülmények között tartott rab másként viszonyul a fogsághoz, mint az, akinek rossz viszonyok között kell le­töltenie büntetését. - Miért éppen Svédország a példa, hiszen attól az országtól minden tekintetben messze va­gyunk? - Elismerem, sokan rosszné­ven veszik, hogy akkor, amikor kórházakat zárnak be, miért kí­vánok én a raboknak jobb kö­rülményeket. Svédországtól valóban távol vagyunk, de ha lehet szó egyáltalán követendő börtöntípusról, akkor a svéd az. Tudom, nem függetlened­hetünk azoktól az állapotoktól, amelyekben élünk, de nem fel­tétlenül csak pénzre van szük­ség ahhoz, hogy a körülménye­ket jobbá tegyük. Messze­menően egyetértek az enyhébb végrehajtási szabályokkal, az­zal, hogy az emberek kijárhas­sanak a börtönből, hogy dol­gozhassanak, tanulhassanak. De a magyar börtönökre nem feltétlenül tipikus, mondjuk az intimszoba, ami a börtönnek egyáltalán nem kerülne semmi­be, és ezzel elismerné, hogy a szerelem nemcsak érzelem, ha­nem testi funkció is. Nagyon sok szól az ellen, hogy a jelen­legi börtönviszonyokon milyen iramban, miként lehetne javíta­ni, de a célokról nem szabad lemondani. A bűnözéssel min­den társadalomnak együtt kell élnie. Ha pedig létezik, akkor gondoskodni kell azokról, akik börtönbe kerülnek. - Emberibb börtönök, eredmé­nyesebb nevelés? - Nem avatok senkit szent­té, de ők is emberek, akik a maguk, részben mások hibája miatt bűnöztek, és akiken se­gíteni társadalmi kötelesség. A bűnmegelőzés ott kezdődik, hogy elutasítom magamtól a bűnt, segítek másnak abban, ne tévedjen rossz útra, ha pe­dig odatéved, próbálom meg­mutatni neki a helyes ösvényt. Az nem elég, hogy becsukom az elkövetőt. Meg kell adnom számára a visszatérés lehe­tőségét. A neves ügyvéd szerint a ma­gyar büntetéskiszabás más álla­mokéhoz képest túlzottan szi­gorú. Úgy véli: nem feltétlenül szükséges a szabadságvesztés letöltéséhez ragaszkodni. Sok esetben célravezetőbbnek tart egy felfüggesztett börtönbünte­tést, amely Damoklész kardja­ként inti a delikvenst az újabb félrelépéstől. - Tudományos tény, hogy a személyiség már a hetedik év­ben menthetetlenül károso­dik - mondja. - Lehet-e cé­lunk az, hogy roncsok jöjjenek ki a börtönökből? Ugyanak­kor, mit tegyünk akkor, ha va­laki súlyos bűncselekményt kö­vet el, ami miatt el kell szige­telni? A szakembereknek meg kellene találniuk a szükséges és a lehetséges arányokat. - Hogyan? - Például idővel meg lehet­ne vizsgálni a hosszú szabad­ságvesztésre ítélteket: indo­kolt-e az a börtönfokozat, ami­ben vannak, nem lehetne-e enyhíteni azon akár kétszere­sen is, ha alap van rá? A börtön torz tükre a társadalomnak, amelyben az elítéltnek igényei vannak, mint bárki másnak, és ha ésszerű keretek között nem adok lehetőséget azok kiélésé­re, akkor csakis szembeszegü­lést és a kitaszítottság érzését keltem benne. Nincs perspek­tívája. Ilyen esetben egy min­dennel szembeszegülő ember jön ki a börtönből, aki önma­gát áldozatnak tartja, mert nem segítettek neki annak belátásá­ban, hogy helytelen volt, amit tett. Pedig a börtönnek ez len­ne a célja. Nem azt mondom, javítson, de legalább segítsen hozzá az önvizsgálathoz, ah­hoz, hogy az ember felismerje, változtatni szükséges. Dr. Konkoly Csaba, az igaz­ságügyi tárca helyettes államtit­kára szerint „az a csoda, hogy így állunk, ahogy állunk”. Akad olyan intézet, ahol 260 százalé­kos a telítettség. Veszprémben még működik a várbörtön. Bu­dapesten különösen az előzetes letartóztatottaknál kritikus a helyzet. Kidolgozták a büntetés-vég­rehajtás 8-10 évre szóló prog­ramját. Ennek keretében Kelet- Magyarországon bővítik az előzetesek számára a megyei intézeteket. Nyíregyházára 100-100 fős új börtönt tervez­nek nőknek és a fiatalkorúak­­nak, ezenkívül évente 100-100 férőhelyet korszerűsítenek. - A 16 személyes zárkákat 4-8 személyessé alakítjuk át - mondja a helyettes államtit­kár. - Az egyszemélyes elhelye­zés nem célunk, bár az lenne a kívánatos. Tapasztalataink sze­rint nem is igénylik igazán az elítéltek. Vannak épületek, amelyeket már nem lehet fel­újítani. Ilyen a veszprémi „előzetes ház”. El kell adnunk. - Kinek kell ma egy börtön? _ - Hátha kell valakinek. Én láttam Svédországban olyan szállodát, ami valaha börtön volt. A fiatalok kedvelik. Ide­genforgalmi látványosság. Nálunk egyelőre szállóból lesz börtön, azaz „előzetes ház”. A nyáron az Eravis Szál­loda Rt. Venyige utcai ingatla­nát vásárolták meg 470 millió forintért. A három nyolcemele­tes épület egyikéből lesz az előzetes ház, a másikból kollé­gium a büntetés-végrehajtás központi iskolásainak, a harma­dikból szállás­őröknek. Dr. Konkoly Csaba Francia­­országban járt olyan szigorúan őrzött börtönben, ahol a bás­tyákon belül szabad volt a moz­gás, és hűtőszekrény, tenisz, fo­ci, számítógép meg egyebek tették kényelmessé a rabságot.­­ Franciaországban azonban a parancsnok 45 napos magán­zárkát is kiszabhat, és nincs el­lene apelláta, nálunk viszont kétfokú bírói fellebbezésre ad lehetőséget a törvény a magán­­zárkás fenyítés esetén - figyel­meztet jogi különbségek­re. - Nyugaton lazább a börtö­nön belüli élet, és van intim­szoba. Mi itt még nem tartunk, de ennek se jogi, se etikai aka­dályát nem látom. Ha a Btk. szankciórendszerét felülvizsgál­ják, ha új büntetőeljárási tör­vényt hoznak, hozzá lehet látni a büntetés-végrehajtási törvény módosításához.­­ De az önmagában nem tudja megoldani a foglalkoztatási gon­dokat vagy még inkább a szaba­dulók gondjait.­­ Az elítéltek 70 százaléka dolgozik, a többi nem is na­gyon akar. Ami kínos, az a ja­vadalmazásuk. De a bv-állomány is keveset keres, a pszichológushiány, nevelő­hiány oka ugyancsak az ala­csony bérezés. A szabadulók útját egyengető intézmény­­rendszer szétbom­lott. Ma se szállásuk, se munkájuk. Siker­nek könyvelem el, hogy a költ­ségvetésben 10 millió forint jut a hivatásos pártfogóknak, akik így néhány ezer forint segélyt nyújthatnak a szabadulónak orvosi vizsgálatra, igazolvány kiváltására. Sajnos nem min­den szabaduló talál pártfogóra, de hiába a pártfogó, ha nincs eszköze a segítségre. A karita­tív egyházi patronáló szerveze­tek igyekezete példás, de eb­ben az átmeneti korszakban nyilván nem azok fognak a legerőteljesebben fejlődni. Az önkormányzatoknak pedig van elég bajuk, politikailag is ne­héz vállalni éppen börtönvisel­tek támogatását, amikor annak sincs munkája, aki azt sem tud­ja, mi az, hogy bűn. KENDE KATALIN (Vége) Van-e visszatérés? Fotó: HEGEDŰS ÁKOS TÁRSADALOM 11 Kerekes szék­es tusarok Nadrágot, szoknyát vagy kabátot vásárolni egyszerűnek tűnik. Többé-kevésbé az is - már ha va­laki nem kényszerül kerekes székben tölteni az éle­tét. Azoknak viszont, akik nem tudnak az egészsége­sekhez hasonlóan mozogni, többszörösen is megold­hatatlan a feladat. Egyrészt az üzletek gyakorlatilag megközelíthetetlenek a súlyosan mozgássérülteknek, másrészt egyáltalán nem készülnek nekik tervezett ruhák, így aztán magukra erőltetik azt, ami kapható - a zakó kényelmetlen, a nadrág és a szoknya méginkább. Nem is beszélve az esőkabátról, amivel egy ülő embernek leginkább csak gondja van, hiszen az ölébe és a feneke alá folyik a víz. Mintha a sors duplán sújtaná őket: nem elég a betegség, még a kö­rülmények is nehezítik életüket. Magyarországon tavaly év végén rendezték meg az első kerekesszékes divatbemutatót, ahol a hat manökennek - a négy nőnek és a két férfi­nak - sikerült alaposan meglepni a közönséget. A praktikus, mégis elegáns és divatos kollekció láttán a jelenlévők elgondolkodhattak: vajon miért nem ez a természetes? Mintha egy kere­kes székben élő embernek nem lenne szüksége alkalmi ruhákra, vagy legalább kényelmes, hordható öltözetre. A bemutatt kollekció Zób Kati munkája - aki a legismertebb magyar divattervezők egyike, elegáns nagykörúti szalon tulajdonosa és vezetője, de időnként elcsábítja a színház, s olyankor színpadi jelmezeket is tervez. - Egy barátnőm beszélt először a kerekesszékes divatbemutató ötletéről, s ő próbált meg rávenni, hogy vállaljam ezt a feladatot. Bevallom, eleinte húzódoztam. Számomra a divat a vidámság, az életerő jelképe, s úgy gondoltam, valami nagyon szomorú dologba kerülnék bele - meséli Zób Kati. - Aztán felkerestek a szervezők, a De jure és a Motiváció Alapítvány vezetői. Kálmán Zsófia és Zalabai Péterné meggyőztek, hogy találkozzam azokkal, akik a bemutatón a manökenek lennének. Mikor megismertem azt a hat embert, azonnal el­döntöttem, hogy vállalom. Annyi energia és derű sugárzott belőlük, s olyan lelkierővel viselik sorsu­kat, hogy sokan példát vehetnénk róluk. - Szakmailag m­ennyiben volt más ez a munka, mint amit korábban,megszokott? - Alapvetően. Örülök, ha a közönség a divatos ruhákat látta a színpadon, de én elsősorban azzal küzdöttem, hogy kényelmes kollekciót tervezzek. A környezetemben senki nem él kerekes székben, így nem tudtam, mennyi gondjuk van a ruházko­dással. Utólag szégyellem is magam, hogy tervező létemre ez sosem jutott eszembe. Aki egész nap ül, annak nem ugyanolyan szabású nadrág a kényel­mes, mint az egészségeseknek. Praktikusan máshol kezdődik a slicc és máshol végződik a derék. Aki alig tudja mozgatni a kezét, annak másféle zsebre van szüksége. Egy ülő emberen elegánsabb a zakó, ha rövidebb. Számtalan ilyen apró, mégis nagyon fontos trükkre kellett rájönnöm a próbák során. Hogy milyen anyagokat, színeket használjak, kinek mi áll jól, ezek sokkal inkább rutinfeladatok voltak. A kollekciót is másképp állítottam össze, mint máskor. Modelljeimnek komplett ruhatárat ter­veztem, és arra is figyelnem kellett, hogy ők nem tudnak a színfalak mögött gyorsan öltözni­­vetkőzni. Annyira koncentráltam a praktikumra, hogy magam is meglepődtem, mikor azon az estén igazi divatbemutatóvá állt össze az egész. - Elegáns és kényelmes inkák tehát már vannak mozgássérülteknek, csak éppen sehol nem lehet kap­ni ezeket. - Igen, ez az én gondom. Amikor azt kérdezték tőlem, hogy hol lehet ezeket a ruhákat megvásá­rolni, összeszorult a szívem, mert nem tudtam mit válaszolni. Még csak a legelső lépést tettük meg. Megterveztem ezt a 40 darabos kollekciót, az or­szág legjobb szabászai dolgoztak a snitteken, de szériamunkát nem tudunk vállalni. Erre a szalon­ban nincs idő sem, és hát mi tulajdonképpen nem értünk a konfekcióhoz, egyedi darabokat csiná­lunk. Márpedig most az lenne a legfontosabb, hogy egy erre szakosodott műhelyben konfekcio­nálják a megtervezett ruhákat, többféle méretben is gyártsanak belőle nagyobb mennyiséget. Akkor megfizethető áron sokan hozzájuthatnának. - Nincs jelentkező? - Egyelőre nincs. Egy ügyes vállalkozó kellene, aki nyit egy kis műhelyt, és megoldja az árusítást. Ingyen odaadnám a meglévő snitteket, és később is terveznék nekik. Ami a bemutató visszhangját illeti, nemcsak az szomorított el, hogy egyelőre nem látom a második lépést, hanem néhány reak­ció is. Akadtak olyanok, akik felhívtak, és elkezd­ték magyarázni, mennyire megérné, ha több mozgáskorlátozottat alkalmaznék. Elég falból fel­venni őket, fizetni nekik néhány ezret, a foglal­koztatásuk után viszont jelentős adókedvezmény jár. Teljesen elképedtem. Nem elég, hogy sokan kihasználják mások szerencsétlenségét, ráadásul még rólam is ezt feltételezik. Néhányan azt fir­tatták, mennyi pénzt kaptam a bemutatóért s nem hitték el, hogy ingyen csináltam. Érdeklődtek pártok is, hogy együttműködnék-e velü­k hasonló dolgokban, de erről szó sem lehet. Én nem aka­rok ezen keresni, és azt sem szeretném, ha mások használnák fel ezt az ügyet. - Tervez folytatást vagy szép csendesen elhal ez a kezdeményezés? - Sok minden nem tőlem függ, hanem az érintettektől és az őket támogató alapítványoktól, szervezetektől. Ahogy tudok, segítek. A szalon vendégei most gyűjtenek pénzt egy kislánynak, modern tolókocsira. Teljesen véletlenül kiderült, hogy Ibolya, az egyik manöken munka nélküli varrónő. Ő azóta valóban nálunk dolgozik. Reggel idehozzák, este hazaviszik. Nem ül otthon, s még csak nem is unalmas, monoton munkát kell végez­­­nie. Itt a szalonban olyan szakmai lehetőséget kap, amit megérdemel ugyan, de korábban nem is ál­modhatott róla. Ez persze csak egyedi eset, vélet­len szerencse, ezzel nincs megoldva a sérült embe­rek rengeteg gondja. Teljesen érthetőnek tartom, hogy a divattervező szakma nem figyelt fel a be­mutatóra, de nekem életem egyik legszebb élmé­nye volt. Emberileg mindenképpen, de szakmailag is. Sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik kere­kes székben élő lány, miután a profi fodrász és sminkes munkába vette, meglátta magát a tükör­ben. Önkéntelenül tette fel a kérdést: Húzzak ma­gas sarkú cipőt? KECSKÉS ÁGNES A divat mindenkié Fotó: KONCZ GYÖRGY

Next