Kurír - reggeli kiadáss, 1997. január (8. évfolyam, 1-30. szám)
1997-01-07 / 6. szám
1997. január 7. ■qjfí Svédország messze van Magyarországon a szabadságvesztés a legsúlyosabb büntetés. A végrehajtás módszerei, eszközei mára sokat változtak, emberiesültek. A börtön aligha hasonlítható a középkori tömlöchöz. Ám minden humanizáció ellenére ma is diktatúra. Korlátozza, illetőleg megvonja az embernek a szabadságával, becsületével, vagyonával, egyéb javaival kapcsolatos jogait, és csorbíthatja a személyiséget. - A börtön rossz intézmény, csak nincs helyette jobb - mondja dr. Orosz Balázs ügyvéd. - Úgy fogadom el, mint elszigetelést, ami csakis időleges lehet, végleges soha. Tudom, hogy az igazságügyi kormányzat, illetve a büntetés-végrehajtás nagyon sokat tesz a börtönhelyzet javításáért. Ugyanakkor a szakmabeliek szerint is messze vagyunk még attól, ami mondjuk egy svédországi börtönt jellemez. A magyar intézmények zsúfoltak, lepusztultak, többségükben nincsenek meg azok a kulturálódási feltételek, amelyekre a büntetés-végrehajtás is vágyva vágyik, mert a megfelelő körülmények között tartott rab másként viszonyul a fogsághoz, mint az, akinek rossz viszonyok között kell letöltenie büntetését. - Miért éppen Svédország a példa, hiszen attól az országtól minden tekintetben messze vagyunk? - Elismerem, sokan rossznéven veszik, hogy akkor, amikor kórházakat zárnak be, miért kívánok én a raboknak jobb körülményeket. Svédországtól valóban távol vagyunk, de ha lehet szó egyáltalán követendő börtöntípusról, akkor a svéd az. Tudom, nem függetlenedhetünk azoktól az állapotoktól, amelyekben élünk, de nem feltétlenül csak pénzre van szükség ahhoz, hogy a körülményeket jobbá tegyük. Messzemenően egyetértek az enyhébb végrehajtási szabályokkal, azzal, hogy az emberek kijárhassanak a börtönből, hogy dolgozhassanak, tanulhassanak. De a magyar börtönökre nem feltétlenül tipikus, mondjuk az intimszoba, ami a börtönnek egyáltalán nem kerülne semmibe, és ezzel elismerné, hogy a szerelem nemcsak érzelem, hanem testi funkció is. Nagyon sok szól az ellen, hogy a jelenlegi börtönviszonyokon milyen iramban, miként lehetne javítani, de a célokról nem szabad lemondani. A bűnözéssel minden társadalomnak együtt kell élnie. Ha pedig létezik, akkor gondoskodni kell azokról, akik börtönbe kerülnek. - Emberibb börtönök, eredményesebb nevelés? - Nem avatok senkit szentté, de ők is emberek, akik a maguk, részben mások hibája miatt bűnöztek, és akiken segíteni társadalmi kötelesség. A bűnmegelőzés ott kezdődik, hogy elutasítom magamtól a bűnt, segítek másnak abban, ne tévedjen rossz útra, ha pedig odatéved, próbálom megmutatni neki a helyes ösvényt. Az nem elég, hogy becsukom az elkövetőt. Meg kell adnom számára a visszatérés lehetőségét. A neves ügyvéd szerint a magyar büntetéskiszabás más államokéhoz képest túlzottan szigorú. Úgy véli: nem feltétlenül szükséges a szabadságvesztés letöltéséhez ragaszkodni. Sok esetben célravezetőbbnek tart egy felfüggesztett börtönbüntetést, amely Damoklész kardjaként inti a delikvenst az újabb félrelépéstől. - Tudományos tény, hogy a személyiség már a hetedik évben menthetetlenül károsodik - mondja. - Lehet-e célunk az, hogy roncsok jöjjenek ki a börtönökből? Ugyanakkor, mit tegyünk akkor, ha valaki súlyos bűncselekményt követ el, ami miatt el kell szigetelni? A szakembereknek meg kellene találniuk a szükséges és a lehetséges arányokat. - Hogyan? - Például idővel meg lehetne vizsgálni a hosszú szabadságvesztésre ítélteket: indokolt-e az a börtönfokozat, amiben vannak, nem lehetne-e enyhíteni azon akár kétszeresen is, ha alap van rá? A börtön torz tükre a társadalomnak, amelyben az elítéltnek igényei vannak, mint bárki másnak, és ha ésszerű keretek között nem adok lehetőséget azok kiélésére, akkor csakis szembeszegülést és a kitaszítottság érzését keltem benne. Nincs perspektívája. Ilyen esetben egy mindennel szembeszegülő ember jön ki a börtönből, aki önmagát áldozatnak tartja, mert nem segítettek neki annak belátásában, hogy helytelen volt, amit tett. Pedig a börtönnek ez lenne a célja. Nem azt mondom, javítson, de legalább segítsen hozzá az önvizsgálathoz, ahhoz, hogy az ember felismerje, változtatni szükséges. Dr. Konkoly Csaba, az igazságügyi tárca helyettes államtitkára szerint „az a csoda, hogy így állunk, ahogy állunk”. Akad olyan intézet, ahol 260 százalékos a telítettség. Veszprémben még működik a várbörtön. Budapesten különösen az előzetes letartóztatottaknál kritikus a helyzet. Kidolgozták a büntetés-végrehajtás 8-10 évre szóló programját. Ennek keretében Kelet- Magyarországon bővítik az előzetesek számára a megyei intézeteket. Nyíregyházára 100-100 fős új börtönt terveznek nőknek és a fiatalkorúaknak, ezenkívül évente 100-100 férőhelyet korszerűsítenek. - A 16 személyes zárkákat 4-8 személyessé alakítjuk át - mondja a helyettes államtitkár. - Az egyszemélyes elhelyezés nem célunk, bár az lenne a kívánatos. Tapasztalataink szerint nem is igénylik igazán az elítéltek. Vannak épületek, amelyeket már nem lehet felújítani. Ilyen a veszprémi „előzetes ház”. El kell adnunk. - Kinek kell ma egy börtön? _ - Hátha kell valakinek. Én láttam Svédországban olyan szállodát, ami valaha börtön volt. A fiatalok kedvelik. Idegenforgalmi látványosság. Nálunk egyelőre szállóból lesz börtön, azaz „előzetes ház”. A nyáron az Eravis Szálloda Rt. Venyige utcai ingatlanát vásárolták meg 470 millió forintért. A három nyolcemeletes épület egyikéből lesz az előzetes ház, a másikból kollégium a büntetés-végrehajtás központi iskolásainak, a harmadikból szállásőröknek. Dr. Konkoly Csaba Franciaországban járt olyan szigorúan őrzött börtönben, ahol a bástyákon belül szabad volt a mozgás, és hűtőszekrény, tenisz, foci, számítógép meg egyebek tették kényelmessé a rabságot. Franciaországban azonban a parancsnok 45 napos magánzárkát is kiszabhat, és nincs ellene apelláta, nálunk viszont kétfokú bírói fellebbezésre ad lehetőséget a törvény a magánzárkás fenyítés esetén - figyelmeztet jogi különbségekre. - Nyugaton lazább a börtönön belüli élet, és van intimszoba. Mi itt még nem tartunk, de ennek se jogi, se etikai akadályát nem látom. Ha a Btk. szankciórendszerét felülvizsgálják, ha új büntetőeljárási törvényt hoznak, hozzá lehet látni a büntetés-végrehajtási törvény módosításához. De az önmagában nem tudja megoldani a foglalkoztatási gondokat vagy még inkább a szabadulók gondjait. Az elítéltek 70 százaléka dolgozik, a többi nem is nagyon akar. Ami kínos, az a javadalmazásuk. De a bv-állomány is keveset keres, a pszichológushiány, nevelőhiány oka ugyancsak az alacsony bérezés. A szabadulók útját egyengető intézményrendszer szétbomlott. Ma se szállásuk, se munkájuk. Sikernek könyvelem el, hogy a költségvetésben 10 millió forint jut a hivatásos pártfogóknak, akik így néhány ezer forint segélyt nyújthatnak a szabadulónak orvosi vizsgálatra, igazolvány kiváltására. Sajnos nem minden szabaduló talál pártfogóra, de hiába a pártfogó, ha nincs eszköze a segítségre. A karitatív egyházi patronáló szervezetek igyekezete példás, de ebben az átmeneti korszakban nyilván nem azok fognak a legerőteljesebben fejlődni. Az önkormányzatoknak pedig van elég bajuk, politikailag is nehéz vállalni éppen börtönviseltek támogatását, amikor annak sincs munkája, aki azt sem tudja, mi az, hogy bűn. KENDE KATALIN (Vége) Van-e visszatérés? Fotó: HEGEDŰS ÁKOS TÁRSADALOM 11 Kerekes székes tusarok Nadrágot, szoknyát vagy kabátot vásárolni egyszerűnek tűnik. Többé-kevésbé az is - már ha valaki nem kényszerül kerekes székben tölteni az életét. Azoknak viszont, akik nem tudnak az egészségesekhez hasonlóan mozogni, többszörösen is megoldhatatlan a feladat. Egyrészt az üzletek gyakorlatilag megközelíthetetlenek a súlyosan mozgássérülteknek, másrészt egyáltalán nem készülnek nekik tervezett ruhák, így aztán magukra erőltetik azt, ami kapható - a zakó kényelmetlen, a nadrág és a szoknya méginkább. Nem is beszélve az esőkabátról, amivel egy ülő embernek leginkább csak gondja van, hiszen az ölébe és a feneke alá folyik a víz. Mintha a sors duplán sújtaná őket: nem elég a betegség, még a körülmények is nehezítik életüket. Magyarországon tavaly év végén rendezték meg az első kerekesszékes divatbemutatót, ahol a hat manökennek - a négy nőnek és a két férfinak - sikerült alaposan meglepni a közönséget. A praktikus, mégis elegáns és divatos kollekció láttán a jelenlévők elgondolkodhattak: vajon miért nem ez a természetes? Mintha egy kerekes székben élő embernek nem lenne szüksége alkalmi ruhákra, vagy legalább kényelmes, hordható öltözetre. A bemutatt kollekció Zób Kati munkája - aki a legismertebb magyar divattervezők egyike, elegáns nagykörúti szalon tulajdonosa és vezetője, de időnként elcsábítja a színház, s olyankor színpadi jelmezeket is tervez. - Egy barátnőm beszélt először a kerekesszékes divatbemutató ötletéről, s ő próbált meg rávenni, hogy vállaljam ezt a feladatot. Bevallom, eleinte húzódoztam. Számomra a divat a vidámság, az életerő jelképe, s úgy gondoltam, valami nagyon szomorú dologba kerülnék bele - meséli Zób Kati. - Aztán felkerestek a szervezők, a De jure és a Motiváció Alapítvány vezetői. Kálmán Zsófia és Zalabai Péterné meggyőztek, hogy találkozzam azokkal, akik a bemutatón a manökenek lennének. Mikor megismertem azt a hat embert, azonnal eldöntöttem, hogy vállalom. Annyi energia és derű sugárzott belőlük, s olyan lelkierővel viselik sorsukat, hogy sokan példát vehetnénk róluk. - Szakmailag mennyiben volt más ez a munka, mint amit korábban,megszokott? - Alapvetően. Örülök, ha a közönség a divatos ruhákat látta a színpadon, de én elsősorban azzal küzdöttem, hogy kényelmes kollekciót tervezzek. A környezetemben senki nem él kerekes székben, így nem tudtam, mennyi gondjuk van a ruházkodással. Utólag szégyellem is magam, hogy tervező létemre ez sosem jutott eszembe. Aki egész nap ül, annak nem ugyanolyan szabású nadrág a kényelmes, mint az egészségeseknek. Praktikusan máshol kezdődik a slicc és máshol végződik a derék. Aki alig tudja mozgatni a kezét, annak másféle zsebre van szüksége. Egy ülő emberen elegánsabb a zakó, ha rövidebb. Számtalan ilyen apró, mégis nagyon fontos trükkre kellett rájönnöm a próbák során. Hogy milyen anyagokat, színeket használjak, kinek mi áll jól, ezek sokkal inkább rutinfeladatok voltak. A kollekciót is másképp állítottam össze, mint máskor. Modelljeimnek komplett ruhatárat terveztem, és arra is figyelnem kellett, hogy ők nem tudnak a színfalak mögött gyorsan öltöznivetkőzni. Annyira koncentráltam a praktikumra, hogy magam is meglepődtem, mikor azon az estén igazi divatbemutatóvá állt össze az egész. - Elegáns és kényelmes inkák tehát már vannak mozgássérülteknek, csak éppen sehol nem lehet kapni ezeket. - Igen, ez az én gondom. Amikor azt kérdezték tőlem, hogy hol lehet ezeket a ruhákat megvásárolni, összeszorult a szívem, mert nem tudtam mit válaszolni. Még csak a legelső lépést tettük meg. Megterveztem ezt a 40 darabos kollekciót, az ország legjobb szabászai dolgoztak a snitteken, de szériamunkát nem tudunk vállalni. Erre a szalonban nincs idő sem, és hát mi tulajdonképpen nem értünk a konfekcióhoz, egyedi darabokat csinálunk. Márpedig most az lenne a legfontosabb, hogy egy erre szakosodott műhelyben konfekcionálják a megtervezett ruhákat, többféle méretben is gyártsanak belőle nagyobb mennyiséget. Akkor megfizethető áron sokan hozzájuthatnának. - Nincs jelentkező? - Egyelőre nincs. Egy ügyes vállalkozó kellene, aki nyit egy kis műhelyt, és megoldja az árusítást. Ingyen odaadnám a meglévő snitteket, és később is terveznék nekik. Ami a bemutató visszhangját illeti, nemcsak az szomorított el, hogy egyelőre nem látom a második lépést, hanem néhány reakció is. Akadtak olyanok, akik felhívtak, és elkezdték magyarázni, mennyire megérné, ha több mozgáskorlátozottat alkalmaznék. Elég falból felvenni őket, fizetni nekik néhány ezret, a foglalkoztatásuk után viszont jelentős adókedvezmény jár. Teljesen elképedtem. Nem elég, hogy sokan kihasználják mások szerencsétlenségét, ráadásul még rólam is ezt feltételezik. Néhányan azt firtatták, mennyi pénzt kaptam a bemutatóért s nem hitték el, hogy ingyen csináltam. Érdeklődtek pártok is, hogy együttműködnék-e velük hasonló dolgokban, de erről szó sem lehet. Én nem akarok ezen keresni, és azt sem szeretném, ha mások használnák fel ezt az ügyet. - Tervez folytatást vagy szép csendesen elhal ez a kezdeményezés? - Sok minden nem tőlem függ, hanem az érintettektől és az őket támogató alapítványoktól, szervezetektől. Ahogy tudok, segítek. A szalon vendégei most gyűjtenek pénzt egy kislánynak, modern tolókocsira. Teljesen véletlenül kiderült, hogy Ibolya, az egyik manöken munka nélküli varrónő. Ő azóta valóban nálunk dolgozik. Reggel idehozzák, este hazaviszik. Nem ül otthon, s még csak nem is unalmas, monoton munkát kell végeznie. Itt a szalonban olyan szakmai lehetőséget kap, amit megérdemel ugyan, de korábban nem is álmodhatott róla. Ez persze csak egyedi eset, véletlen szerencse, ezzel nincs megoldva a sérült emberek rengeteg gondja. Teljesen érthetőnek tartom, hogy a divattervező szakma nem figyelt fel a bemutatóra, de nekem életem egyik legszebb élménye volt. Emberileg mindenképpen, de szakmailag is. Sosem fogom elfelejteni, amikor az egyik kerekes székben élő lány, miután a profi fodrász és sminkes munkába vette, meglátta magát a tükörben. Önkéntelenül tette fel a kérdést: Húzzak magas sarkú cipőt? KECSKÉS ÁGNES A divat mindenkié Fotó: KONCZ GYÖRGY