Kutas Népe, 1991. november (17. évfolyam, 1-11. szám)

1991-01-01 / 1. szám

Ki az okosabb? H­a idősebbekkel há­borút is, államosí­tást is, Rajk-pert is megért emberekkel hoz össze a sors, s a beszélge­tésben előkerül a napi politika örömmel jegyez­­getem a dicséreteket. Így például azt, hogy a de­mokrácia visszalopását közéletünkbe, a vértelen magyar forradalom győ­zelmét mindannyian szin­te könnyező szemmel di­csérik. De sokkal komo­­rabb már a hangulat a baráti asztal mellett, ami­kor előkerülnek a párhu­zamok — 1948 és 1990 kö­zös csapdái. Legutóbb például a fal­vak újjászületéséről vi­táztunk, amikor egy nyugdíjas agronómus csó­válta hitetlenkedve a fe­jét. Soha nem hittem vol­na — mondta keserűen — hogy a parasztember, az általam mindig józan­nak, eszesebbnek tartott parasztember sem tanul a múltjából. Mert mi is volt az ötvenes évek ele­jén, a téeszesítés korá­ban. Bűnös lett minden­ki, ha mást gondolt, alá­való bitang, a kor tévedé­se, szellemileg tudatlan egyed, ha nem támogatta a kolhoz-mintájú szebb jövőt, nem akarta oda­adni valami ködös jövő­ben bízva mindazt, mit ősei kemény munká­val évtizedek, sőt nem­egyszer generációk alatt gyűjtöttek össze. Akkor csak egy igazság létezett, a mindent közösben ál­modók igazsága. Tönkre is ment bele az ország. S mi van most — tette fel a kérdést, láthatóan magának szánva a válasz jogát is. Most újra csak egy igazságot akarnak látni a vakok — bont­sunk, osszunk, privatizál­junk (hogy divatos szó­val is éljek) mit sem tö­rődve a gazdaság legele­mibb érdekeivel — me­gint — csak alárendelve a politikának az ésszerű­ségét. És sorolta a példákat is. Azokról, kik a magán­­tulajdon szentségére hi­vatkozva semmilyen ér­veket, gazdasági számítá­sokat nem hajlandók meghallgatni. Akik sze­rint ami eddig történt az csak eldobni való szemét, aki eddig dolgozott veze­tőként a mezőgazdaság­ban mind-mind vörösbá­ró, tudatlan, korrupt. Hogy gazdaságunk e szfé­rája azért mégiscsak a legjobb ellátást biztosí­totta Kelet-Európában? Hogy az Új-zélandi mező­­gazdaság mellett a mienk az egyetlen, amelyik töb­bet fizetett be az állam­kasszába, mint amennyi támogatást onnan ka­pott? Hogy még a hete­dik aszályos esztendő után is talpon maradtak gazdaságaink, bár remeg­ve, félve néznek az új év elé? Nos, ezek az érvek nem érvek, legalábbis sokak szerint. Mert nem lehet semmi érv ott, ahol az indulat diktál, s megáll a józan ész. A kérdés csak az, hogy mire viszi az az ország, ahol a múlt bű­neiből (vagy mint mon­dani szokták hibáiból, mert az még a bűnnél is súlyosabb!) nem akar, nem tud tanulni a köz. Ahol elfelejtik, az egy igazságok országai (lásd: szocializmus, vagy a jobboldali diktatúrák) mind összecsuklottak, örökre bizonyítva a­ki nem enged teret az esz­mék összes áramlatának, az gazdaságilag, politi­kailag is halálra ítélte­tik. Í­gy van ez ma is. Ma, amikor a józan ész már átlátja, hogy nem a politikai, hanem a gazdaság, ezen belül az eredményesség, a haté­konyság dönti el, egy-egy terméket szövetkezetben, nagyipari módszerekkel érdemesebb-e termelni, vagy a ház körüli kert­ben, netán a farmergaz­daság húsz hektárján. Igen, ez gazdasági tétel, bármilyen furcsán is hangzik egyeseknek, a hirtelen felbátorodó teo­retikusoknak. A kérdés csak az, hogy be is lát­ják-e egyszer: az ország élete, fönnmaradása, tíz­millió ember éléskamrája a tét, amikor csapkodnak az indulatok. Reméljük, belátják. Mert ha a sze­mélyeskedés irányítja mezőgazdasági termelé­sünket, a légből kapott vágyálmok alapozzák a jövőt, nem kell sokáig vi­táznunk. Ugyanis ez bő­ven­­elég ahhoz, hogy összeomoljon mindaz, amit ezer év alatt — hol jobban, hol rosszab­bul — de mégiscsak meg­alkotott ez a nép. BÁTYI ZOLTÁN Téli pihenő ’90 decemberében XVII. évfolyam 1. szám 1991. január Ára: 2,30 forint Az utóbbi hónapokban a dolgozóink között is napi be­szédtéma: hogyan tovább? Mi lesz a szövetkezettel? Lesz e mindannyiunknak a megélhetéshez szükséges munkalehetősége ? Ezen rövid írásban a har­madik kérdésre keressük a választ. Mint az előző lapszá­munkban már Bereczki Já­nos szövetkezetünk elnöke utalt rá, a vezetést is komo­lyan foglalkoztatja a fent említett három kérdés, köz­tük kiemelten a harmadik! Lesz e munka? Erre a kér­désre kérdéssel lehetne vá­laszolni. Miért ne lenne? Hi­szen eddig is volt munkale­hetőség, ezután is lesz. Nap­jainkban sajnos a válasz nem ilyen egyszerű, mert ha a szövetkezetünkön belül egy­­egy munkaterület növelni akarja a termelés hatékony­ságát, akkor az az egység belső szervezést fog minden valószínűség szerint végre­hajtani. A belső szervezések,­­ átszervezések óhatatlanul az esetek többségében mun­kaerőt szabadítanak fel. A foglalkoztatásnak ez az egyik gondja. A másik pedig az, hogy az eddig folytatott te­vékenységekre van-e szük­ség? Lesz-e szükség? Ezzel a gonddal gazdaságunkban máris szembetaláltuk ma­gunkat. 1990. második felé­ben látható volt, hogy az épí­tőrészlegünk 1991. évre egy­re kritikusabb helyzetbe ke­rül, nem lesz munkája. En­nek oka egyszerűen az, hogy országosan, de helyileg is, lecsökkent az építési igény. A szövetkezet vezetése látta ezt a gondot, kereste a meg­oldást arra, hogyan tudja „átmenteni” az építőrészle­get úgy, hogy lehetőleg senki ne kerüljön az utcára, mint munkanélküli. Most decem­ber végén úgy látszik, hogy az átmentés sikerülni fog, vagy legalábbis bízhatunk benne. Előreláthatóan janu­ár közepétől új üzemrészt kívánunk beindítani az I-es üzemegységben, ahol MÁV— EUR raklapgyártást fogunk folytatni. A próbagyártás megtör­tént. A minta raklapok a hi­telesítési követelménynek megfeleltek. Ennek megfe­lelően folyamatban van a gyártási engedély kiadása. A raklapgyártáshoz szükséges faanyagot, mint félkész ter­méket kívánjuk megvásárol­ni, erre a partnervállalattal az előzetes keretszerződést megkötöttük. Január első fe­lében a még szükséges fel­szereléseket, eszközöket be kell szerezni és akkor a ter­melésnek nem lesz akadálya. A raklapüzemben az in­duláskor úgy tervezzük, hogy 8—10 fő fog dolgozni, majd fokozatosan töltjük fel 13— 15 főre, az üzem indulásakor elsősorban az építőrészle­günk egyik munkacsoportjá­ra alapozzuk a termelést. Az építőrészleg többi dolgozóját szeretnénk a szakmájában foglalkoztatni, reméljük, hogy ez az elképzelés többé­­kevésbé megvalósul. Talán még annyit az épí­tőrészleg foglalkoztatásával kapcsolatban: feltett szán­dék, hogy a részleg belső vállalkozásban, önelszámoló egységként működjön. Az egységen belül az úgyneve­zett kisebb csoportok is a jö­vedelmüket a saját terme­lésük alapján szerezzék meg. Természetesen a belső vál­lalkozás, az önelszámolási rendszer megvalósulása nemcsak a volt építőrészleg­re kell, hogy vonatkozzon, hanem mindazon területre, ahol annak a feltétele adott. Felvetődhet a kérdés, hogy a raklapgyártáson kívül van-e lehetőség más, új munkahely­teremtésre, vagy arra egyál­talán van-e kilátás? A vá­lasz nem egyértelmű. Most december végén bíztató tár­gyalást folytatunk Giay Ró­bert főmérnökünkkel együtt vasipari, illetve szerelő mun­kát igénylő tevékenységről. Amennyiben a tárgyalások számunkra kedvező ered­ménnyel zárulnak, akkor elő­reláthatóan 6-8 fő férfi munkaerőt tudunk a jövőben hasznosan foglalkoztatni a szóban forgó tevékenységben. A tartós foglalkoztatás megoldására még vannak el­képzelések, de ezekről egye­lőre konkrétan nem célszerű beszélni, nyilatkozni, mert több tényező ismeretlen. Többek között az is, hogy egyáltalán a szövetkezetün­kön belül valójában milyen átszervezések lesznek. Ha lesz átszervezés, akkor fel­szabadul-e munkaerő? Ha igen, akkor az milyen össze­tételű lesz? A felszabadult munkaerő itt akar-e tovább dolgozni? Hajlandó lesz-e helyben maradni és nem a tanult szakmájában dolgoz­ni? Végezetül úgy látom a helyzetet, hogy a mostani ve­zetőségnek az a fő célja, hogy dolgozó tagságunk szá­mára a jövőben is munkát, ezen keresztül megélhetést biztosítson. Abban is bízom, hogy a közeljövőben megvá­lasztásra kerülő vezetősé­get is hasonló elv vezérli. Úgy gondolom, hogy ezt a tagságunk a mindenkori ve­zetéstől joggal elvárja. Azt azonban mindannyiunknak tudomásul kell vennünk, hogy a jövőnk, a megélheté­sünk biztosítása érdekében­­igen kemény munkát kell vé­geznünk. A ránk bízott fel­adatot, munkát csak egyféle­képpen lehet elvégezni jól! A lélek nélkül végzett silány munkát végre száműzni kell minden egyes munkaterület­ről, mert ez a fennmaradá­sunk egyik alappillére. Lencse Imre elnökhelyettes Fogas kérdés! A cél: munka és megélhetés A raklapgyártás már beindul, újabb lehetőségkeresés Amikor még az építőknek nem fájt a fejük...

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék