LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 2. évfolyam (1975)

1975 / 1. szám - TANÁCSKOZÁS AZ IRODALOMTUDOMÁNY ELMÉLETI KÉRDÉSEIRŐL - TARNAI ANDOR: A toposz-kutatás kérdéseihez

korában vált? Tekinthető-e azonban e toposz egy már ókorban ismert gondolat pusz­ta felfedezésének, ha továbbélésében századosak a hézagok, és amikor Európa-szer­te általánosan ismertté vált, igen különböző funkcióban alkalmazták. Olaszország­ban a polgárság igyekezett vele a születési nemességgel szembeni egyenrangúságát sőt felsőbbrendűségét igazolni, nálunk pedig nemegyszer a született nemesség amúgy­is rendíthetetlen előjogainak igazolására használták? Mitől függ továbbá egy toposz élet­tartama, ha az alázatossági formula többezer éves, az állam hajójáról is mindmá­ig beszélnek, az igaz nemesség gondolata viszont nálunk legfeljebb 400 esztendős? És mire taksálható egy toposz reális átéke, ha Hartvik szemérmesen írja, hogy "tud­ta, de elfelejtette" Priscianus grammatikáját, aminek teljes szövege mai nyomta­tásban 1200 lap, és mit ér, ha valaki Orczy Lőrincnek bizonygatja, hogy személyé­ben a születési és a lelki nemesség találkozott egymással? Mindezek indokolt kérdések, a magyar gyakorlat és tapasztalatok alapján, még­inkább azok a német irodalomtudományban, ahol Ernst Robert Curtius először 1948-ban megjelent Europäische Literatur und lateinisches Mittel­alter c. könyve nyomán szinte epidémiaszerűen terjedt el a toposz-kutatás, és ahol egyszersmind vita indult a fogalom körül, ami máig sem ült el egészen. A német romanista könyvét bemutatni nem kell, mert abban a megtiszteltetésben részesült, hogy kivételes módon az Irodalomtörténeti Közlemények 1954-i évfolyamában /442-52/ terjedelmes vitacikk formájában foglalkozott vele Bán Imre. Adózott a mű monumen­talitásának és méltatta maradandó mondanivalóját, azt nevezetesen, hogy milyen nagy mértékben befolyásolta a latin Európa irodalmait az antik retorika, de bírálta is Curtiust. Teljes joggal hangsúlyozta irodalomszemléletének arisztokratizmusát, méltán mutatott rá, hogy a latin tradíció középpontba állítása és a tradíció Goethé­vel való lezárása a mű összefüggésében a XIX-XX. századi irodalom megtagadásá­val egyértelmű, találóan mondta el ebben az összefüggésben, hogy e felfogás kép­viselője az a polgár, "aki védelemért már nem saját polgári múltja dicsőséges em­lékeihez fordul, hanem a megszentelt hagyományba kapaszkodik" /443/. Ebből az következik, hogy Curtius "elutasítja mindazt, ami a francia forradalom óta... tör­tént", s Európa­ fogalmából "a nyugati eliten kívül minden kimarad" /432/. Bán Imre 1954-ben oly helytállóan bírálta Curtius szemléletét, hogy az újabb szakirodalomból legfeljebb csak pontosabbá és hitelesebbé tehetőek megállapításai. Werner Krauss tanulmányából, azzal, hogy a német romanista Stephan George isko­lájából indult, ami akkor is sokat magyaráz, ha a rövidség kedvéért pusztán a név keltette asszociációkra hagyatkozunk. Peter John 1972-ben megjelent részletes elem­zéséből, azzal, hogy az elit-ideológia a demokrácia visszautasítását foglalja ma­gában, s Curtius egész könyve, annak ellenére, hogy kétezer év irodalmának anya­gát öleli fel,­­ súlyosan elmarasztalható a történtetlenség hibájában. Ennek egyik ismert megnyilvánulása a klasszikus és a manierista korszakok válta­kozásának tétele: már az első magyar ismertető foglalkozott vele, majd utóbb Kla­niczay Tibor utasította vissza"­ határozottan, cáfolva mindenfajta "örök manierit- 1. Studien und Aufsätze, Berlin 1959, 57-58. 2. Toposforschung. Eine Dokumentation, hg. v. Peter Jehn, Frankfurt/M. 1972 /Respublica Literaria/. 3. Reneszánsz és barokk, Bp. 1961, 332-33­­ 67

Next