LITERATURA - A MTA Irodalomtudományi Intézetének folyóirata 2. évfolyam (1975)
1975 / 1. szám - TANÁCSKOZÁS AZ IRODALOMTUDOMÁNY ELMÉLETI KÉRDÉSEIRŐL - TARNAI ANDOR: A toposz-kutatás kérdéseihez
mus" létezését. Hasonló történtetlenség jellemzi Curtius toposz-fogalmát, amelyről Bán Imre 1954-ben még röviden, bár lényegeset írt: a német professzor "könyve remekül feltárja az európai irodalom formai állandóit, de ... ebből a készlet-raktárból minden kor és minden költő annyit és úgy használ fel, ahogyan a társadalmi feladatok követelte eszmei mondanivaló meghatározza. Mit tudok én meg döntően lényegeset Calderón művészetéről, ha csak azt tudom, hogy benne tökéletesen kivirágzik a középlatin retorika? Mond-e valamit számunkra az olyan európai irodalomtörténet, amely csak a formai összefüggéseket világítja meg, s ügyet sem vet az európai embert mozgató nagy eszmékre s az őket meghatározó társadalmi fejlődésre?" /452/.4 Azt hiszem, most már kissé részletesebben érdemes kitérni a toposz-kutatásra, mert - a jelek szerint - terjedőben van. Hogy azonban minden félreértést eleve elkerüljek, sietek megjegyezni, hogy nem a retorika irodalmi elemzésekben való felhasználása vagy az éppen csak megindult retorikatörténeti kutatások ellen kívánok beszélni. Curtius könyvének idevágó részét Bán Imre is a legnagyobb elismeréssel méltatta, s ha nem csalódom, néhány cikkének és az ő tollából kikerült első magyar retorikatörténeti kis monográfiának a német tudós a távoli szellemi atyja. Időszerű viszont elkezdeni nálunk is a toposz fogalmának és irodalomtudományi használhatóságának tisztázását; még az alkalmilag adódott szerény lehetőségek között is, amelyeken a már említett Jehn szerkesztésében 1972-ben megjelent dokumentáció- kötetet, a szórványos magyar kísérleteket, végül pedig saját tapasztalataimat értem, amiket a középkori kritikatörténet feldolgozása során szereztem. A már érintett szakirodalom és a tapasztalati tények igen különböző értékűek és természetűek ugyan, de mérlegelésükkel Curtiusnak és követőinek toposz-fogalma és kutatása ellen két ellenvetés mégis határozottan megfogalmazható: az egyik az, hogy a német romanista a szót Arisztotelésztől kölcsönözte, majd jelentését azonosította a római retorikák locus-ával, ez utóbbit az argumentummal, végül a még későbbről datálható közhellyel, s az így nyert, történetileg differenciálatlan fogalom határait oly bizonytalanságban hagyta, hogy nemigen lehet elválasztani a motívumtól, a metaphorától, az allegóriától, a szimbólumtól, és tulajdonképpen a szövegek minden konstans, tradicionális elemét magában foglalja. A másik úgy szól, hogy a filológiailag teljesen egzaktnak látszó toposz-kutatás a gyakorlatban a legnagyobb mértékben történetietlen: a toposzok továbbélését bizonyító s az irodalmi hagyomány töretlenségét dokumentáló adatok önmagukban ugyanis csak egy-egy szétszórtan jelentkező klisé meglétét bizonyítják, de az egyes előfordulások tényleges összefüggése az esetek tekintélyes részében már nem bizonyítható, mert bármily hasonlóak is tartalmilag vagy formailag az egymás mellé állított helyek, teljesen eltérőek a korok és a szövegkörnyezet, amelyekből kiírták azokat. A toposz, a locus, az argumentum és a közhely részletes fogalomtörténeti tisztázására nem vállakozhatom, mert kétezer éves történetük megírva nincsen, és ma még nem világos, hogy a századokon át meglehetősen azonos felépítésű és tartalmú szónoklattanok előírásait és terminológiáját hogyan alkalmazták és alakították tovább a merőben új irodalmi formákra: az oklevéltől a prédikáción és az imádságon 4. Heinrich Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik, I, München 1960, §. 267. 68