Labdarúgás, 1962. január-december (8. évfolyam, 1-12. szám)
1962. január / 1. szám
Barcs Sándor: Mit várhatunk 1962-ben a válogatott csapattól? A legtöbb ember nagyon leegyszerűsítve látja a magyar labdarúgás helyzetét, így van ez mindjárt a válogatott csapatnál is. Általában azt mondják az emberek: adva vannak jóképességű játékosok és adva van a szövetségi kapitány. Ebből előbb-utóbb adódik egy válogatott csapat. Az összeállítás persze, mindig vitatható, az aranyszabály azonban az, hogyha győz a csapat, akkor dicsőíteni kell a hősöket, akik a gólokat rúgták, ha pedig kikap, akkor fejét kell venni a szövetségi kapitánynak. Minden vereség ugyanis hirtelen fellobbanó indulatot vált ki az emberekből, s a harag villámait csak úgy lehet levezetni, ha odaállítanak egy bűnbakot a villámhárítónak. Emberi dolog ez, s így van mindenütt a világon. Valójában azonban egy válogatott csapat felépítése sokkal szélesebbkörű, sokkal összetettebb, kollektív munka eredménye. A szövetségi kapitány tulajdonképpen csak a pontot teszi fel az i-re. A magyar labdarúgás kulcskérdése A válogatott csapat ugyanis nem az MLSZ-ben, valamelyik íróasztal mellett készül, hanem tulajdonképpen szerte az egész országban, ahol rúgják a labdát, és ahol oktatják a labdarúgást. A fiatalok hozzáállása még mindig jó, szeretnek futballozni. Már nem ennyire jó az oktatói munka és különösen nem a mi szervező tevékenységünk, mert sokan nem rúghatják a labdát, akik pedig szeretnék rúgni. A sportág nem fejlődött úgy sem tömegeiben, sem pedig a kiemelkedő tehetségű játékosok számát tekintve, ahogy kellett volna. Márpedig a válogatók csak a tömegből válogathatnak, s a tömegből is az olyan nagyképességű játékosok között, akiket a szakemberek termeltek ki. A hangsúly mindenekelőtt a fiatalokon van, a 14—18 éveseken. Ekkor rögződnek be egy egész életre a mozdulatok, s ekkor törhet meg egy-egy játékos-pályafutás valamely rossz beidegződés, helytelen lábtartás miatt. Ha fel akarjuk emelni a magyar labdarúgás színvonalának átlagát, akkor tehát mindenekelőtt bővíteni kell a rezervoárt, a fiatal játékosok számát. Ez azonban egymagában még nem elég. El kell érnünk azt is, hogy minél több egyesületnél a lehető legjobb oktatók foglalkozzanak a fiatalokkal. Ez a magyar labdarúgás — és így a válogatott csapat kulcskérdése. Ha ezt nem tudjuk megoldani (s ez nemcsak az MLSZ és az egyesületek feladata, hanem az egész összefogott magyar sportvezetésé), akkor hiú ábrándokat kergetünk és valójában nem léphetünk fel azzal az igénnyel, hogy a magyar labdarúgás színvonala jelentékenyen emelkedjék. Egy szál, amely elszakadt... A fentieket, mintegy bevezetőül azért kellett elmondani, hogy lássuk, milyen komplex kérdés a válogatott csapat kialakítása és mennyire nem múlik csak egy emberen! Ha több jóképességű játékos van, könnyebb jó válogatott csapatot kiépíteni. Több jóképességű játékosunk azonban csak akkor lesz, ha a magyar labdarúgás szakvezetésének egész országos gépezete igényesebben és nagyobb eredménnyel dolgozik. Ha ezt az egyszerű igazságot elfogadjuk, akkor tudjuk csak valójában felmérni, mit is jelentett a magyar labdarúgás számára az ellenforradalom. Az akkor elszenvedett veszteségek ugyanis még ma is éreztetik hatásukat, s ez nemcsak a játékosanyag veszteségben nyilvánul meg, hanem abban is, hogy a válogatott csapat építésénél megszakadt a folyamatosság. Hogy közelebb hozzuk ezt a kérdést az olvasóhoz: egy válogatott csapat, amely valamely ország labdarúgósportját képviseli, nem máról holnapra szerveződik meg és kovácsolódik össze. Különösen a labdarúgásban fejlett országokban vannak egy-egy válogatottnak évtizedes hagyományai. Ezek a hagyományok — játékmodor, stílus, játékfelfogás — pedig úgy keletkeznek, hogy valamikor kialakul és kiforr egy válogatott együttes, amely sajátos és jellemző futballt játszik. (Mint ahogy az ötvenes években jellemző volt a „magyar játék”). Ez a játékmodor persze néhány nagy játékosegyéniség nevéhez kötődik. De ezek a nagy egyéniségek nem egyszerre, máról holnapra öregednek ki! Nem, mert van egy természetes kiöregedési folyamat. A csapat állandó építőmunkája közben már látni lehet, hol van az együttesben az a láncszem, amelyet ki kell cserélni, így a régi harcos helyére bekerülő fiatal játékos egy összedolgozott együttesben találja magát, amely rákényszeríti a maga stílusát, harci modorát, játékfelfogását őrá is, így a természetes és lassú kiöregedés következtében alapjában véve nem módosul egy csapat tradicionális stílusa, játékfelfogása. Hármas célkitűzés a válogatott csapat építésénél Az ellenforradalom éppen akkor szakította el a folyamatosság szálát, amikor a magyar válogatott csapat minden idők legérettebb játékát nyújtotta. Ebben a rendkívüli helyzetben azonban nem a természetes kiöregedés szabályai érvényesültek, hanem egyik napról a másikra egészen új csapatot kellett felépítenünk. A játékosanyag elvesztése mellett tehát elölről kellett kezdeni egy új együttes kialakítását, hiszen a régi csapatnak csak „roncsai” maradtak meg. Fokozta a nehézségeket, hogy azok a játékosok, akik a legalkalmasabbak lettek volna a „karmesteri” szerepkörre egy új csapat, kialakításánál (Hidegkúti, Börzsei, Bozsik, Buzánszky), elég gyorsan kiöregedtek. Az ellenforradalom után tehát három célt kellett magunk elé tűzni: 1. lelerakni egy új csapat alapjait, 2. bejutni a svédországi világbajnokság mezőnyébe, 3. minden erővel ráfeküdni a fiatal tehetségek felkutatására. Ennek a korszaknak az „alapcsapata” ez volt: Grosics — Kárpáti, Sipos, Sárosi — Bozsik, Berendi — Sándor, Machos, Hidegkúti, Bundzsák, Lenkei. Mellettük szóhoz jutott még Mátrai, Dálnoki, Csordás, Fenyvesi, Vasas, Aspirány és mások. (Tichy formája 1957-ben nagyon ingadozó volt, csak a VB-re jött fel.) Kétségtelen ezek jóképességű játékosok. De ami a csapatot, mint együttest illeti: kezdők. Ezzel a csapattal be lehetett verekedni magunkat a VB-mezőnyébe. De már ott nem lehettek vérmes reményeink, hiszen a rendelkezésünkre álló rövid idő alatt lehetetlen volt kialakítani egy összekovácsolt, új, stílusában egységes és ütőképes csapatot. Nem volt tehát csodálható, hogy a világbajnokságon szerepelt magyar csapat nem is „játszott” egyetlen mérkőzés 3