Labdarúgás, 1966. január-december (12. évfolyam, 1-12. szám)

1966. november / 11. szám

Magyar futball Dahomeyben A pálya olyan, mintha vörös sa­lakkal szórták volna be. Mégpedig alaposan. A lenyugvó nap bíborszínű fényében gyorslábú fekete fiúk mo­zognak rajta. Lábuk nyomán porzik a vörös homok, amely színes takaró­ként borítja nemcsak a cotonoui fut­­ballpályát, hanem Dahomey nagy ré­szét. A szakszerűen, kecsesen mozgó fekete fiúk között egyetlen, feltűnően fehér ember Varga György magyar edző,­­ vagy ahogyan itt nevezik, Monsieur L’Entraineur irányítja a já­tékot. Kitűnő franciasággal pattog­nak utasításai. Mindkét csapat szeme rajta függ. Ha a fekete szemekből ol­vasni lehet, nagyon szeretik. Egy-egy dicsérő megjegyzésére boldogság su­gározza be az arcokat. Türelemmel és fáradhatatlan energiával neveli, ok­tatja őket. Keveset beszél és mindent megmutat a gyakorlatban. Ha nem tudnám, hogy az 59. évét tapossa, azt hinném, hogy alig van túl a harma­dik X-en. Edzői munkája nyomán magyar stílusú labdarúgás született Dahomeyben. Varga Györgyöt Porto Novóban, Dahomey fővárosában kerestem fel a lakásán. Éppen a hazai sportlapokat böngészte. „Légipostán járatom őket. Lépést kell tartani az otthoni, meg a nemzetközi sporttal.” Felel ki nem mondott kérdésemre. „Tudod, nem könnyű Afrikában az edző dolga. Sokkal inkább pedagógusnak kell lenni, mint mondjuk Európában. Olyan embereket kell rávezetni a rendszeres sportolásra, akik édeske­veset tudnak arról, hogy mi is a sport. S a dahomeyiek különben is büszke, érzékeny lelkületű lények. Egy elhamarkodott megjegyzés, egy helytelenül alkalmazott megrovó te­kintet, s az ember egész eddigi ne­­velőmunkáját veszélyeztetheti. De ez­zel együtt is nagyon meg lehet sze­retni őket Lelkesek, céltudatosak és szívósak. Hát ha még olyan anyagi körülmények között élnének, mint a mi sportolóink! Edzői pályafutásáról érdeklődőm. Járt Indiában, Ghánában és Nigériá­ban. 1964 októbere óta dolgozik Daho­meyben. A nemzeti válogatott ál­landó edzője, de közreműködik más csapatok, köztük a hadsereg csapatá­nak képzésében is. Most azon fára­dozik, hogy megszervezze a rendsze­res labdarúgást a dahomeyi középis­kolákban. Nincs könnyű dolga. A hallatlanul szegény, gazdaságilag szo­rongatott helyzetben levő országban arra sincs elegendő pénz, hogy a nemzeti válogatottról kellően gondos­kodjanak. Ennek illusztrálására ta­lán annyit, hogy a válogatott keret tagjainak szereléke meglehetősen tarka. A magyar edző naponta teszi meg a Porto Novo és a második főváros, a kereskedelmi központ Cotonou közti harminc egynéhány kilométeres tá­volságot csetlő-botló, köhécselő kis francia kocsiján. Felesége, — aki a fiúk szerint a második számú edző — mindig vele megy. Ahogy elnézem őket, nagyszerűen kiegészítik, meg­értik egymást. Erre annál is inkább szükségük van, mert rajtuk kívül egyetlen magyar sincs Dahomeyben. S az itt élő franciákkal nem könnyű megbarátkozni. Maguknak, illetve sokkal inkább a pénzüknek élő em­berek. Vargáék fő szórakozása az, ha sikerül kihámozni az éter fütyülő­­rajongó egyvelegéből a magyar rádió valamelyik adását Kétszer is kimentem a cotonoui ho­­mokpályára, hogy láthassam Varga György nem egészen kétéves edzői munkájának eredményeit. Mindkét alkalommal sok néző, kíváncsi felnőtt és labdára vágyó iskolás gyermek vette körül a pályát. Gyuri barátom ravasz módszerrel népszerűsíti még munka közben is a futballt. A szük­ségesnél több labdát hoz magával. Jut belőle a kicsiny nézőseregnek is. Mire körülnézek már vagy öt csapat, zömében meztelen lába nyomán száll, kavarog a vörös homok. A válogatott keret tagjai nem hivatásos sportolók. Egytől-egyig dolgoznak. Van köztük tornatanár, tisztviselő, asztalos, gra­fikus és nyomdász. A Labdarúgó Szö­vetség egyik vezetője meg éppen ügyész. Edzeni csak este fél hat után lehet, mert addig tart a munkaidő. S a többnyire magántőkés munka­adók hallani sem akarnak arról, hogy kicsit korábban engedjék el a játéko­sokat. Számukra fontosabb a profit, mint Dahomey nemzeti sportdicső­sége. Ennek ellenére már megismer­ték és megtanulták értékelni a daho­meyi csapat játékát olyan afrikai or­szágokban, mint Togo, Nigéria, Ga­bon és Kongó (Brazzaville). A bemelegítő gyakorlatok után két csapatra oszlik a válogatott keret. Felhangzik a magyar edző sípszava, és megkezdődik a kétkapus játék. A kapusok bravúrosan vetődnek, a csa­tárok és a szélsők ördöngős gyorsa­sággal mozognak. Iramot diktálnak. Remekül passzolnak is. Tetszetős, va­lóban magyaros a játék. Hanem a kapuralövéssel, itt is baj van. Hét óra felé afrikai hirtelenséggel besötéte­dik. A fekete sziluettek között ott fe­hérült Varga Gyuri fiatalosan mozgó alakja. S talán furcsa, de teljesen be­leillik környezetébe. Búcsúzáskor hangot adok tetszésemnek. Varga Gyuri, a magyar sport dahomeyi kö­vete, az afrikaiak közkedvelt Mon­sieur L’Entraineur-je meghatódva köszöni meg észrevételeimet. Talán a legnagyobb boldogság az számára, hogy hónapok óta először,­­ magyar szót hallhatott. Porto Novo, 1966. november Éliás Béla Dahomey válogatottjai, hátul középen Varga György, az­­M­L­K egykori csatára

Next