Látó, 2003 (14. évfolyam)
2003 / 2. szám - GULYÁS MIKLÓS: Találkozások és búcsú (Regényrészlet)
mondhatnám egzotikus világ volt. Bizonyos mértékben elmaradottnak tartatott a keleti főváros a nyugati város szemében. Mint Nagyváradnak Marosvásárhely vagy Sopronnak Debrecen, Észak-Svédország - a lappok, a rénszarvasok, a havasok - majdnem olyan ismeretlenek voltak egy svéd, mint egy magyar számára. Arrafelé még senki sem járt, mesélte Anders Lindeberg egyszer.) Több életrajzíró azt állítja, hogy a gróf és báró kiegészítették egymást. Szerintem Wesselényi irigyelte a bécsi gróf világlátottságát, na meg határtalan gazdagságát is. Széchenyi meg valami tősgyökerest láthatott Miklósban, aki magyarul is jól tudott (pedig tudása hol volt az akkor még meg sem született és Jan Kollárnál szlovákul konfirmálódó Petőfivel összehasonlítva? Tegyük hozzá a sváb Toldyt és a Tóra-fordító Ballagit is). Széchenyi megígérte ott Zsibón, hogy megtanul rendesen magyarul. Erdélyben lettek egész életre szóló barátok, ha a barátságot hétköznapi jelentésben értjük, vagyis fennmaradt beszédviszonyokban és pénzkölcsönzésekben. Egy igazságtalanul feledésbe merült erdélyi író okosan írt viszonyukról. Az író neve említése nélkül néha ollózunk tőle. De tisztességesnek tartjuk, hogy regényünkben neve előforduljon. Báró Kemény Zsigmond, Gróf Széchenyi és báró Wesselényi haladhatott volna egyazon pályán, de politikai felfogásuk tíz év elmúltával annyira különbözőek lettek, hogy egymás jószándékát és hazaszeretetét is kétségbe vonták. Pedig azok vitathatatlanok voltak. Horváth Mihály atya szerint a gróf nem helyeselte Wesselényi faltörő modorát. Manapság ugyanúgy vitatkoznak és megkérdőjelezik egymást a modern széchenyik és Wesselényik, és a nép most is tátog. A zabolátlan testvérgyűlölő indulatoktól (a függetlenség damoklészi kardjától) nem kevesen féltek. Anders Lindeberg így írt egy esetleges hazai magyar kormányról: Nagyon nehéz dolga lenne megtalálni a helyes utat a különféle részek és érdekek között. Ha egy idegen felvilágosodott és igazságos hatalom kihasználta volna túlerejét, akkor Magyarország számára igazi jótéteménnyel szolgálhatott volna. Ez az idegen hatalom Ausztria, de a fent kívánt jellemvonások magyar politikájában fel nem lelhetők. A magyarok gyűlölségi hajlama gróf Széchenyi szerint sincs kimerítve. A magyar gyűlöli az arisztokratákat, a kormányt, az egyházat, a katonát, a németet, a görögöt, a horvátot, a tótot, a polgárt, a kereskedőt. Egymást. De szereti a hazát. ... ugyan mi a haza a benne lakó egyesek nélkül? És most lépjen színre, mert nagyon ideillik, egy új fontos mellékszereplő, Deák Ferenc, aki annyira szerette hazáját, hogy honfitársai idegeire mentek, többször visszavonult a bunkokráciától. A viszálykodást a nemzet örökségül kapta. A természet sok kinccsel áldotta meg a hazát, de az, irigy sors megtagadta a néptől a közerkölcsöt és a harmóniát, talán azért, hogy a magyar vi-