Látó, 2003 (14. évfolyam)
2003 / 2. szám - GULYÁS MIKLÓS: Találkozások és búcsú (Regényrészlet)
rágzó nagyságra ne emelkedhessek, és igazán szabad és független ne lehessen. Nem is a külső erőszak fog egykor minket elnyomni, hanem belső egyenetlenség, mely a közerőt és közlelkesedést kifejteni nem engedi, s polgári szabadságunk éltető gyökerein rágódva, dúlja fel végre nemzeti létünket. És ekkor elkezdődött ez az öröknek indult barátság. Széchenyivel bejárta Wesselényi Franciaországot és Angliát. Mit kell Angliában megtanulni? Az alkotmányt, a gépeket és a lótenyésztést. Széchenyi önérzetében hiba nem volt. A fiatal Wesselényi - az erdélyi kiskirály nemcsak nyugati társaságokban, de Széchenyivel való együttlétekor is érezte, hogy ő csak Erdélyben számít. Még ha útitársak is voltak, útjaik gyakran kettéváltak. Olyan társaságokban, amelyekben Széchenyi mozgott, Wesselényi gyakran nem is illett be. Nem laktak ugyanott. A l'Hotel des Princes-ben például Széchenyi nagyon szép lakosztályban, barátja meg egy kis szobácskában. Wesselényi a gróf kölcsönén utazott (voltak, akik azt is mondták, hogy a gróffal tartatja el magát). Németül beszéltek egymással, mert a báró jobban tudott németül, mint a gróf magyarul. De a gróf jobban tudott németül, mint a báró. Széchenyi csípős-gunyoros volt, leintései pedig diktátoriak. (Említsünk itt meg egy Bajza József nevű urat - akit magyar hőseink ismertek, Farkas nagyon jól - aki nagyon haragudott Széchenyire, mert németül társalog. „A német műveltség veszélyes, mert magasabb a magyarnál, csábító, mert közel van, ezért ki kell zárnunk, a fiatalok csak magyarul tanuljanak.") Széchenyi nemegyszer pajkos tréfamester, a legirtóztatóbb zsarnok és a legkellemesebb ember. Még szerencse, hogy jelleme és elvei olyannyira becsületesek. A rosszaságot átkozott tökéletességre tudná vinni. A pszichoanalízis területén képzetlen vagyok, és nem tudok elmélyülni Wesselényi tudat alatti világába. Mindenesetre biztos vagyok abban, hogy az erdélyi báró gátlástalan volt, mondjuk Kölcsey, Deák vagy Kossuth társaságában, a Farkaséról és Lindebergéről nem is beszélve. Nem azért tárgyaljuk Wesselényi traumáját, mintha visszamenőleg sajnálkoznánk, még azért sem, mert annyi és annyi Wesselényi ötletért Széchenyi kaphatott dicshimnuszokat, hanem azért, mert meggyőződésünk, hogy a Wesselényi-féle provincializmus és kisebbrendűségi érzés hajtóerő lett, nevezhetnénk egészséges felfelé törekvésnek. A báró lehetett a gróf felé „a nép hangja" és tegyük hozzá, hogy a súgólyukban Farkas Sándor inspirált. Jogomban áll bemagyarázni nehezen bizonyítható dolgokat, hiszen ezt teszik a többiek, még azok is, akik egész, életüket áldozták Wesselényi és Széchenyi megismerésének. E sorok írójának főnemes hőseink alig néhány éve még csak utcanevek voltak. (Néhány hetet a Wesselényi utcában laktam.) Farkas és Lindeberg még azok se. 14