Látó, 2018 (29. évfolyam)

2018 / 5. szám - SÉTATÉR - Térey János: Fékek és ellensúlyok avagy showman a cívisek között (Csokonai Vitéz Mihályról)

egyetemes zseni, „apostoli, őszinte, kiáradó nagy lélek” (ahogyan Móricz jel­lemzi), imádták. Attól kezdve tilos volt vele szóba állni. Sorozatos embe­ri mulasztásokról volna szó? A közeg, amelyben naponta mozgunk, a le­vegő, amelyet belélegzünk, kétségtelenül meghatározza közérzetünket, sőt mentális állapotunkat, a hely láthatatlan múltja és szembetűnő jelene egyaránt. Ragadjuk meg az alkalmat, hogy ragadós tévhiteket oszlassunk. Nem minden értelemben rideg hely Debrecen, nem mindenki nyársat nyelten ko­moly, aki protestáns. Biztos, hogy ez a füstös, ősöreg parasztváros a szűk látókörű maradiság és „a hátfejű, kifent bajszú provincializmus” őrhelye és melegágya, mindörökké? Á, nem. Nem csak az. Kalácsillatú ez a füst. Pirospozsgás ez a szigorúság. „Ez a polgárság olykor a pokollal is alkura kész, pénzeszsákján kupor­gó nyárspolgár tulajdonságaival riaszt el, ugyanakkor legjobbjai - a kultúra területén - minden értéket tág szívvel befogadnak”, jelenti ki Julow Viktor, alappal. Csokonai első ínyenc közönségére itt talált, a síró homokon. Jó, nem tomboló tömegre, maroknyi értő emberre csupán. (De hát mi vajon többre jutunk 2018-ban?) „Egy nádasházba számlt kozmopolita”, jellemzi önmagát mint legille­tékesebb személy. Érdekel, ki mit vesz észre belőle. Petőfi a szépnevű bor­isszát, a feledékeny linket, mert azt könnyű, így lett az ő versének refrén­je az én legelső, kisfiúkori Csokonai-élményem: „Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály”. A mai napig látom Kass János rajzán a bedugaszolatlan hordóból kifolyt bor kékjét. Ady a pánerotikus gurut csodálta: „Kandi vérrel járt Pán nyomában / S megleste a fürdőző lyányo­kat.” Az érzékiséget aligha nevezhetnénk protestáns vonásnak, ráadásul Vitéznél újító szellemmel párosul, és ezt a fajta rázókeveréket a mai napig rosszul viseli a református egyház. Sokan a csigás hajú, kiálló arccsontú, hevesen gesztikuláló, szilvaszemű préceptort észlelik; az alacsony (161,5 centis), girhes-himlőhelyes vesztest (aki amúgy nagy vagabund, naná, csak aztán bele ne haljon!). Tóth Árpád Vitéze szintén „vén diák csak, kálvinis­ta, / Ki kósza farsang víg kulacsát itta, / S a gráciák kezébe tette sorsát”. Háy János a korszakos költészeti reformok mellett olyan esztétikai min­denhatóságot tulajdonít neki, olyan költői őserőt, amilyet később Weöres nevéhez szokás kapcsolni. Kemény István azt az „extrém trendérzékenysé­gű” szerzőt látja, akit nem méltányoltak eléggé korának wannabe­ Goethéi.

Next