Látó, 2018 (29. évfolyam)
2018 / 5. szám - SÉTATÉR - Térey János: Fékek és ellensúlyok avagy showman a cívisek között (Csokonai Vitéz Mihályról)
egyetemes zseni, „apostoli, őszinte, kiáradó nagy lélek” (ahogyan Móricz jellemzi), imádták. Attól kezdve tilos volt vele szóba állni. Sorozatos emberi mulasztásokról volna szó? A közeg, amelyben naponta mozgunk, a levegő, amelyet belélegzünk, kétségtelenül meghatározza közérzetünket, sőt mentális állapotunkat, a hely láthatatlan múltja és szembetűnő jelene egyaránt. Ragadjuk meg az alkalmat, hogy ragadós tévhiteket oszlassunk. Nem minden értelemben rideg hely Debrecen, nem mindenki nyársat nyelten komoly, aki protestáns. Biztos, hogy ez a füstös, ősöreg parasztváros a szűk látókörű maradiság és „a hátfejű, kifent bajszú provincializmus” őrhelye és melegágya, mindörökké? Á, nem. Nem csak az. Kalácsillatú ez a füst. Pirospozsgás ez a szigorúság. „Ez a polgárság olykor a pokollal is alkura kész, pénzeszsákján kuporgó nyárspolgár tulajdonságaival riaszt el, ugyanakkor legjobbjai - a kultúra területén - minden értéket tág szívvel befogadnak”, jelenti ki Julow Viktor, alappal. Csokonai első ínyenc közönségére itt talált, a síró homokon. Jó, nem tomboló tömegre, maroknyi értő emberre csupán. (De hát mi vajon többre jutunk 2018-ban?) „Egy nádasházba számlt kozmopolita”, jellemzi önmagát mint legilletékesebb személy. Érdekel, ki mit vesz észre belőle. Petőfi a szépnevű borisszát, a feledékeny linket, mert azt könnyű, így lett az ő versének refrénje az én legelső, kisfiúkori Csokonai-élményem: „Csapot, papot, mindent felejtett / Csokonai Vitéz Mihály”. A mai napig látom Kass János rajzán a bedugaszolatlan hordóból kifolyt bor kékjét. Ady a pánerotikus gurut csodálta: „Kandi vérrel járt Pán nyomában / S megleste a fürdőző lyányokat.” Az érzékiséget aligha nevezhetnénk protestáns vonásnak, ráadásul Vitéznél újító szellemmel párosul, és ezt a fajta rázókeveréket a mai napig rosszul viseli a református egyház. Sokan a csigás hajú, kiálló arccsontú, hevesen gesztikuláló, szilvaszemű préceptort észlelik; az alacsony (161,5 centis), girhes-himlőhelyes vesztest (aki amúgy nagy vagabund, naná, csak aztán bele ne haljon!). Tóth Árpád Vitéze szintén „vén diák csak, kálvinista, / Ki kósza farsang víg kulacsát itta, / S a gráciák kezébe tette sorsát”. Háy János a korszakos költészeti reformok mellett olyan esztétikai mindenhatóságot tulajdonít neki, olyan költői őserőt, amilyet később Weöres nevéhez szokás kapcsolni. Kemény István azt az „extrém trendérzékenységű” szerzőt látja, akit nem méltányoltak eléggé korának wannabe Goethéi.