Egyetemes Magyar Encyclopaedia 1. A-Ajuga (Pest, 1859)
A - Abrosz - Abrostola - Abroszka - Abrotanum - Abrud Válye - Abrudbánya
229 ABROSZ—ABRUDBÁNYA. 230 Geber között. (Mózes 4. könyv. 33, 34.) Valószínűleg az utóbbi Avara Ptolemaeus szerint, és Havarra Peutinger tábláján. (V. O. Cellarius és Mamiért földabroszaival.) (H.) Abrosz nevezet alatt ismerjük a magyar házi életben a kisebb nagyobb, s különböző anyagból szőtt, de többnyire úgynevezett sávolyos vászonból készült asztalterítőket, miknek alakja és színe után nyerték átvitt értelemben a nyomatott térképek, az úgynevezett föld-abroszok (i. e.) is elnevezésüket. Amennyiben pedig az abrosz használata asztalterítésre szintén a míveltség bizonyos fokának jele, — ebben a magyar faj sok északi és nyugati népet megelőzött, mert még ma is ez utóbbiak közt az alsóbb osztályok teritetlen asztalon étkeznek, míg a legszegényebb magyar asztalát is evés idején tiszta abroszszal látni terítve. Az abroszt kétségkívül már keletről hozta magával a magyar, s ezt nem csak maga a keleti alkatú név, hanem a számos ősi közmondás is tanúsítja, mely a magyar nemzet minden osztályai között ezen szóra vonatkozólag otthonos, így például: Sokat viselt abrosz szöszszé válik, vagy ismerem az abroszt, szöszből fonták ; vagy sávolyos abrosznak szebb a színe, mint viszszája ; vagy más abroszához törli kését; vagy végre keskeny az abrosz. E különböző esetekre illő, s keletiesen elmés közmondások értelme és czélzásai annyira otthonosak a népéletben és világosak, hogy azokat magyarázni felesleges volna. Abrostola (ut.) 1. Lágjancz, Abroszka, puszta Gömör vármegy, Rimaszombat mellett. Abrotanum, (ut.) 1. Üröm. Abrud Válye, (Érd.) patak, mely Butsum, Abrudbánya és Kerpenyes helységeken keresztül foly. Öt órai folyás után Topánfalva mellett — Erdély legnevezetesebb völgyeinek egyikét metszve át — az Aranyosba szakad. Abrudbánya táján e patakon sok zúzómalom található. (Fk.) Abrudbánya (Érd.), (Auraria major, a rómaiak korában Auraria Dáciáé, Gross-Schlatten.) Alsó-Fehér vármegyében, zalathnai jár. (u. f. sz. károlyfehérvári ker. abrudbányai jár.) mezővároska , 2240 magyar, német és oláh lak. (kb. 500 kath.). E lakosok nagyobb része bányászattal foglalkozik. Kath. gör. egy . 3 gör. n. e., ref. és unit. anyatemplom. E mezőváros, mely jelenleg járásbíróság, adóhivatal, bányaigazgatási és aranybeváltási hivatal széke, azelőtt a kamarától teljesen független „oppidum montanum privilegiatum“ volt. Az itteni és a zalathnai aranybányák már Decebal király alatt miveltettek és Troján császár által (105. Kr. sz. u.) „Auraria Dacise“ neve alatt egy bányásztársaságnak adattak bérbe. Abrudbánya közelében van az aranybányáiról hires, 1858-ban nagyobbrészt beomlott Verespatak. (1. e.) (F. M.) — Abrudbánya a régi Dacia hires bányászatának közzéppontján fekszik ott, hol a rómaiak korában Auraria major nevű bányahelység, a daciai bányászat főnökének (magister) s bányászközönségnek (collegium aurariorum) főhelye állt. Régi jelentőségéről tanúságot tesznek a római bányászatnak Abrudbánya és Verespatak közt található azon nagyszerű maradványai, melyek Csetatje maré és Csetatje mike nevezete alatt ismeretesek , úgyszintén azon viasztáblák (i. e.) tudósításai, melyek ugyanott régi római bányákban az utolsó 70 év alatt megtaláltattak. Ezen viasztáblák egyébiránt epigraphiai és palaiographiai tekintetben is a legbecsesebb római régiségek közé soroztatnak, eddig csupán csak itt, különösen 1786-, 1788-és 1855-ben, egyebütt pedig sehol nem találtattak ; s mennyiben nehány csekély töredékeken kívül mindnyájan a magyar nemzeti muzeum régiségi osztályának számára megszereztettek, ennek legnevezetesb tudományos kincsei közt jelenleg Pesten léteznek. (L. Massmann J. F. Libellus aurarius s. tabulae ceratae apud Abrudbányam nuper repertae, Lipcse, 1841; Jerney János, Észrevételek az Erdélyben találtatott fakönyvekre, 1842. augustus 16-kán tartott magyar academiai előadás a Tudománytár 1842. novemberi füzetének 295. sk. I. ; Wenczel Gusztáv tudósításait az 1844-ki „Oesterreichische Blätter für Literatur und Kunst“ második évnegyed 5.6. és 7. számaiban és a bécsi „Jahrbücher der Literatur“ CXI. kötetében 90. sk. I. ; Ciparin tudósítását a balásfalvai gymnasium 1855- ki programmjában; Érdy János, Erdélyben talált viaszos lapok, Pesten 1856.] Detlefsen, „Uber zwei neu entdeckte römische Urkunden auf Wachstafeln“ és „Ueber ein neues Fragment einer römischen Wachsurkunde aus Siebenbürgen“, Bécs, 1857. Erdélyben találtatott viaszos lapok (tabulie ceratee) és magyar őstörténeti vizsgálatok Dr. Érdy Jánostól, öt kőnyomattal. Pest, 1859.) S valamint ezen adatok egybevéve néhány ottani kötelirásokkal és régi pénzekkel a daciai Auraria major-t, úgy a későbbi történet Abrudbányát is tüntetik fel mint Erdélynek legnevezetesebb bányahelységét. Alig hihetjük, hogy még a nagy népvándorlás alatt is ezen vidéken a bányászat egészen megszűnt volna; mióta pedig magyar uralom alatt Erdély ismét rendezett tartományi szervezést nyert, az abrudbányai bányászat szintúgy új virágzásra emelkedett. A város történetét illetőleg, úgy látszik, hogy Abrudbánya és annak egész környéke, mint nevezetes bányavidék az ország törvényei szerint kezdetben a magyar király közvetlen birtoka volt, míg V. István király 1271-ben azt („terra Abruth vocata, quae est sita juxta Ompoy fluvium“) az erdélyi rom. kath. káptalannak adományozta. (Fejér Cod. dipl. Hung. V. k. 1. r. 169. I.) De a szomszéd karakói és igeni szászok, kik már 1206-ban II. Endre királytól nevezetes jogokkal felruházva valának. (Fejér u. o. II. k. 1. r. 33. I.) Abrudbányára is tartottak igényt, mi nevezetes pert idézett elő. Ezen per Temesvárit 1320-ban a királyi főtárnokmester előtt intéztetett el (Fejér 15*