Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 2. Ellenállás - Kazula (Budapest, 1931)
K - Kanonoknők (canonissae) - Kánontábla (tabella secretarum) - Kant Immánuel
Kant 488 Bölcseleté. K. bölcseletének középponti kérdése: mi az ismeret, melyek alkotórészei, mily területen érvényesül és ismereteinknek hol vannak a határai. Az ismeret alkotórészei szerinte az alak és az anyag: minden ismeretünknek van alakja és anyaga. Az anyag az ismeret tárgyaiból, a bennünket környező világból származik, míg az ismeret alakja az ismerő szellemből ered, de nem az egyéni-alanyi pszichéből, hanem az egyetemes tudatból (Bewusstsein überhaupt), mely az ismerés törvényeit foglalja magában. Az ismerésnek ezek az előre meglévő elemei aprioriak, vagyis megelőzik a tapasztalást, míg az ismeret anyaga aposteriori, vagyis a tapasztalásból ered. Mivel K. így az apriori ismeretelemek gondolatát a korabeli racionalizmustól, az aposterioriakat az empirizmustól kölcsönözte, ezzel összeegyeztetni törekedett a két ellentétes irányzatot, úgy hogy mind a kettőt fölülbírálta. E bíráló egyeztetés miatt nevezte saját rendszerét kriticizmusnak. Szubjektív idealizmusnak is szokás nevezni, mert K. szerint a tárgyakat, a valóság világát, nem ismerhetjük meg a maguk mivoltában, hanem csak az eleve adott ismeresformákba öntve, vagyis úgy, ahogyan nekünk az apriori ismeretformákon keresztül mutatkoznak. A valóságot nem úgy ismerjük meg, ahogy magában van (noumenon), hanem csak, ahogy nekünk látszik (phaenomenon). A kérdésre tehát, mily területen érvényes megismerésünk, K. így felelt: csak a jelenségvilág területén, a fenomenális világban. Helyes ismeret K. szerint csak akkor lehetséges, ha az ismeret alakja és anyaga találkoznak. Az ismerés területe tehát egyenlő a tapasztalás területével; ahol nincs tapasztalás, ott nincs tudományos megismerés sem. E tannal K. a korabeli empirizmus igényeinek hódol. Az ismeretek apriori elemei szerinte: az érzékiség területén a tér és az idő, az értelem terén a kategóriák (pl. az ok - okozat viszonya), végül az ész terén a regulatív eszmék. Hogy ily előre meglévő elemek vannak szellemünkben, azt K. az „apriori szintetikus ítéletekből" igyekszik bizonyítani, melyeket tévesen vesz föl. Az ismeret határai tehát K. szerint a tapasztalással esnek össze. A dolgok lényegét, a magánvalókat (Ding an sich) nem ismerhetjük meg s így a metafizika nem tudomány. A metafizikai megismerést azonban K. mégsem veti el teljesen, fenntart egy vele rokon megismerési módot, melynek nagy értéket tulajdonít. Ez az „észhit" (Vernunftglaube), amellyel megragadjuk azokat az eszméket, amelyek a tudományon kívül maradnak: Isten létét, a lélek halhatatlanságát s az akarat szabadságát. E felfogásával K. közvetíteni akar a dogmatizmus és szkepticizmus között. K. erkölcsbölcseletét a „Gyakorlati ész bírálatá”ban találjuk, melynek vezető gondolatai a „kategórikus imperativus" és a kötelesség (Pflichtmoral vagy etikai formalizmus). A gyakorlati észnek három „követelménye" (bebizonyíthatatlan követelése) van: az akarat szabadsága, a lélek halhatatlansága s az örök életben az érdem és jutalom harmóniája. Esztétikai rendszerét K. „Az ítélőerő bírálatá"ban foglalta össze. Ennek alapvető gondolata az érdeknélküli tetszés, melynek K. egyetemes érvényt tulajdonít. Ezek az „ízlésítéletek", amelyekben a tárgyak szépségéről ítélünk, azon alapulnak, hogy a dolgok célszerűek, vagy legalább is ilyeneknek gondoljuk őket. K. bölcselete már alapítója életében nagy hódításokat tett, hívei közé tartozott Schiller Frigyes is. Németországban a leghatékonyabban a K.-Társaság s annak folyóirata, a Kantstudien tartják fenn K. bölcseleti alapgondolatainak kultuszát. A K.-i bölcseletnek hazánkban is hatása volt a XIX. században. Tágabb értelemben kantizmus Hegel, Fichte és Schelling rendszere is. A múlt század 60-as éveitől kezdve felújították K. gondolatait s ettől kezdve beszélünk neokantianizmusról. K. bölcselete egyike nemcsak az újkor, hanem a világtörténelem legnagyobb hatású rendszereinek. Sokan (különösen Németországban) benne látják általában „a filozófiát". Azonban K. bölcseletének alapszerkezetében bőven vannak olyan tételek, amelyek jogos kritikára adnak alkalmat, így K.-nak ama célja, hogy az értelmet az értelemmel magával vizsgálja, ellenmondás nélkül csak úgy volna elérhető, ha az értelem tárgyilagos ismerőerejét nem vonná kétségbe. Ellenkező esetben az értelem sohasem tudja saját ismereteinek jogosultságát bebizonyítani, hanem meg kell maradnia az általános kételkedésben. K. rendszere tehát, következetesen végiggondolva, egyetemes kételkedéshez vezet. K. alapelve és kiindulópontja továbbá az a meggyőződés, hogy minden ismeretünk egyetemes érvénye és szükségszerű mivolta tisztán az értelem (tudatfölötti) szerkezetéből származik. Ez a tétel azonban olyan feltevés, amelyet bebizonyítani nem lehet s amelyet K. nem is bizonyított be, holott ez alkotja bölcseleti rendszerének mintegy világnézeti alapját. Ez a bebizonyítást nélkülöző feltevés azonban alanyi vagy tárgyiidealizmusra vezet, vagyis a kívülünk levő világot látszatvilággá fokozza le. Igaz, hogy K. e látszatvilágnak jelenség-rendjét s a benne uralkodó törvényszerűséget megmenteni törekszik, mindamellett a tárgyi (reális) világban való meggyőződésünket megingatja (túlzó fenomenalizmus), hiszen tana lényegéhez tartozik az a meggyőződés, hogy a dolgok lényegét (a magánvalót) tudományos értelemben soha meg nem ismerhetjük. Az emberi értelemnek ez a lefokozása egyenlő azagnoszticizmussal. K. tana tehát egyúttal agnoszticizmust is foglal magában, mert Kant