Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 3. Kazy - Péter (Budapest, 1932)
N - Nápoly (Napoli)
Napoleon 374 Erre II. 1811-ben nemzeti zsinatot hívott össze Párisba s ez által akarta a pápát a püspökök megerősítésére kényszeríteni. Fesch és Maury azt akarták elismertetni az egybegyült 114 püspökkel, hogy abban az esetben, ha a hívek a pápával nem érintkezhetnek, püspökeiktől megkaphatnak minden szükséges felmentést és ha a pápa 6 hónap alatt nem erősítené meg a kinevezett püspököket, akkor az érsekek s püspökök kölcsönösen megerősíthetik egymást. IDroste-Vischering münsteri koadjútor felszólalására a zsinat ebbe nem ment bele, mire II. feloszlatta azt s 3 püspököt börtönbe vettetett, 85-öt pedig hízelgéssel s fenyegetéssel rábírt arra, hogy nyilatkozatot írjanak alá, mely szerint a püspököknek az érsekek által való megerősítését kánonszerűnek tartják. A pápa azonban ezt csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni, ha az érsekek kifejezetten az ő nevében adják a megerősítést. Minthogy ez nem elégítette ki II.-t, az akkor már nagybeteg pápát (Pius már a haldoklók szentségeit is felvette) 1812-ben Fontainebleau-ba hozatta s ott személyesen és szenvedélyes gőggel tárgyalt vele. A szerencsétlen orosz hadjáratból visszatérvén, 1813 jan. 25-én csellel és fenyegetésekkel kicsikarta a beteg és aggastyán pápától az új konkordátum elfogadását, amelynek 11 pontjában benne volt a kinevezett püspökök megerősítése is (ha 6 hó alatt meg nem erősítené azokat, e jog az érsekekre vagy idősebb püspökökre háramlik), sőt indirekte az Egyházi államról való lemondás is. Pius ugyan a konkordátumot csak azzal a feltétellel fogadta el, hogy előbb megtárgyalja a bíborosokkal, két hónappal utóbb pedig visszavonta beleegyezését, de nem tudta megakadályozni, hogy N. az ő új konkordátumát azonnal ki ne hirdesse. A lipcsei csatában (1813 okt. 16—19) azonban N. csillaga lehanyatlott, mire a pápának felajánlotta a régi Egyházi állam egy részét és a szabadságot. De Pius visszautasító válaszára, hogy vagy az egészet adja vissza, vagy semmit. N. a pápát 1814 február 11-én ismét Savonába vitette és csak március 11-én bocsátotta szabadon, mikor már őt magát is mindenfelől szorongatták. N. végre is ugyanabban a fontainebleaui várban kényszerült a császári trónról való lemondását aláírni, amelyben a pápát fogvatartotta. Mint száműzött és fogoly N. a Sz. Hona-szigetén magába szállt, vallási tanulmányokkal foglalkozott s mélységes csodálkozással nyilatkozott a kereszténység tanításairól. Az Egyházzal kibékülve s a szentségekkel ellátva keresztény módon halt meg. N. minden idők egyik legnagyobb és legszerencsésebb hadvezére volt; a forradalom gyermeke, aki az eszmei, történeti és erkölcsi szempontok teljes mellőzésével, pusztán merész elgondolások, erőszak és számítás útján akarta az új Európát megteremteni. Ezért kellett példátlan sikerei s ellenállhatatlannak látszó hatalma ellenére elbuknia. Diadalmas pályafutásának tetőfokán megérezte ugyan, hogy vallás nélkül népeket kormányozni lehetetlen, de a forradalmi kor egyházellenes eszméinek bűvkörében növekedvén fel, nem tudta elviselni, hogy mindenki által remegve félt hatalmának egy fegyvertelen aggastyán ellenálljon. A pápaságot akarta eltemetni, de az túlélte őt. 2. III. N., az előbbinek unokaöccse. 1808—73. A 48-as forradalom idején mint képviselő került a párisi nemzetgyűlésbe s még ugyanazon évben a köztársaság elnökévé választották. Mérsékelt politikájával s egyéni előzékenységével hamar megnyerte a francia népet. A forradalmárok által elűzött IX. Piust 1849-ben francia csapatokkal Rómába visszasegítette és a pápaságot továbbra is oltalmába vette. A közhangulatot s nem utolsó helyen a vallásos elemek rokonérzését felhasználva, 1852 december 2-án ügyes államcsínnyel császárrá kiáltatta ki magát. Az Egyházat régi jogaiba s szabadságaiba visszaállította. Fényes templomokat építtetett s a forradalmi korban világi célokra lefoglalt sz. Genovéva-templomot (a Pantheont) visszaadta eredeti rendeltetésének. Figyelme még a keleti missziók támogatására s a római keresztény régiségek feltárására is kiterjedt, úgy látszott, hogy az Egyháznak nagy támasza lesz, midőn az Orsiniféle merénylet (1858 január 14) arra a régebbi egyezményre figyelmeztette, melyet száműzetése idején az angol, olasz és német felforgató elemekkel Itália egységesítése érdekében kötött.Cavourral szövetkezett ezután, kinek befolyása s a szárd királlyal kötött egyezsége (1864) aztán mindinkább egyházellenes irányba sodorta. A piemontiak kedvéért magára hagyta a pápát s 1866-ban kivonta csapatait Rómából, majd Franciaországban is számos egyházellenes intézkedést tett. Bár az olaszországi Ausztria-ellenes háborút azzal a kikötéssel vállalta, hogy a piemontiak az Egyházi államot nem fogják bántani, viselkedésével, állhatatlan, kapkodó és gyenge jellemével ő okozta, hogy miután Sedánnál a németekkel szemben a háborút elvesztette s fogságba jutott (1870), Viktor Emánuel Rómába bevonulhatott. Egy ideig egész Európa, sőt részben az Újvilág politikájának is egyik főtényezője volt (ő vette rá Habsburg Miksát is a balsikerű mexikói kalandra), de végül is meg kellett buknia azon a belső ellenmondáson, amely abszolutisztikus egyéniségéből s ugyanakkor a népfelségi és nemzetiségi elv hangoztatásából szükségkép adódott. A. E. Nápoly (Napoli), olasz város és érseki székhely. Állítólag Kr. e. a 8. században görögök alapították (Neapolis - újváros). Nápoly