Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 3. Kazy - Péter (Budapest, 1932)
P - Pápai prelátus, l. Kúriai prelátusok - Pápai tizedszedők Magyarországon - Pápai trónállók - Pápai udvar, l. Római kúria - Pápák avignoni fogsága - Pápa-lajstromok, l. Pápa - Pápamesék - Pápaválasztás
Pápai prelátus 502 Számuk ma 19—20 (Konstantinápoly,Washington, Tokio, Peking stb.). A P. rendesen címz. érsek, nagy felhatalmazásokkal és kiváltságokkal bír. K. Gy. Pápai prelátus, 1. Kúriai prelátusok. Pápai tizedszedők Magyarországon, a Szentföld visszafoglalására és más egyházi célokra kivetett pápai adók behajtói. 1199- ben III. Ince pápa kötelezte az összes papságot és a szerzetesrendeket, hogy jövedelmüknek negyvenedrészét áldozzák a kereszteshadak javára. Az 1274-i 2-ik lyoni zsinat előírta, hogy 6 éven át az egyházi jövedelmek tizedrészét adják át az egész Egyházban erre a célra. Ettől kezdve nevezték a pápai adószedőket tizedszedőknek. Az első részletesebb kimutatást Kun László korából küldték. A későbbiek is rendkívül értékes helyrajzi, politikai és társadalmi adatokat tartalmaznak az Anjoukirályok korából s nyomtatásban is megjelentek (P. számadásai, Budapest, 1887). Pápai trónállók (assistentes solio pontificio), azok az érsekek és püspökök, akiket a pápa ezen címmel kitüntet s akik jogosultak a pápai sz. ténykedések alkalmával a pápai trón körül pluviáléval és mitrával a nekik kijelölt helyet elfoglalni. L. Pápai cappella, S. I. Pápai udvar, 1. Római kúria. Pápák avignoni fogsága, az az idő, melyet a pápák Avignonban töltöttek (1307-től 1377-ig), mert Olaszország akkori zavaros viszonyai miatt Rómában nem érezték magukat biztonságban. Fogsághoz hasonlítják ezt az időt, mert az avignoni tartózkodás a pápákat túlságos függési viszonyba juttatta a francia kormányzattal szemben. Az ú. n. avignoni pápák: V. Kelemen, XXII. János, XII. Benedek, VI. Ince, V. Orbán és XI. Gergely. Pápa-lajstromok: 1. Pápa. Pápamesék, történelmi érték nélkül való, részben irányzatos kitalálások egyes pápákra vonatkozólag. P. már a középkorban keletkeztek. Ilyenek: H Marcellinus pápa letétele a sinuessai zsinaton, KLiberius pápa hitehagyása, II.Anasztáz pápa eretneksége, II Johanna nőpápa, II.Szilveszter ördöggel cimborálása stb. Egyes krónikaírók kritikátlanul elfogadták és terjesztették a P.-et. — Döllinger: Papsiabeln 2, 1890. A. E. Pápaválasztás. A pápai szék betöltésének módja a legősibb időktől fogva lényegében a választás volt. Kezdetben a római klérus, a nép és szomszéd püspökök választottak. Később a klérus és a nép előkelőbbjei a nép utólagos hozzájárulásával. A kereszténnyé lett római császárok, azután az Itáliát leigázó barbár fejedelmek, majd a bizánci császárok igyekeztek a P.-ra befolyást szerezni. A középkor elején a hatalomért versengő római és itáliai nemzeti pártok, majd a IX. századtól az egyre növekvő nyugati császári hatalom veszélyeztették a P. szabadságát. 824-ben a rómaiak esküvel ígérték meg Lothárnak, Jámbor Lajos fiának, hogy a megválasztottat csak a császár megerősítése és a hűségeskü letétele után fogják konszekrálni. Az Ottók és III. Henrik nem egyszer kinevezték a pápát. Az Egyház szabadságáért küzdő reformpárt a P. szabadságát is szorgalmazta s így született meg II. Miklós P.-i törvénye (1059), mely a legfőbb szerepet a választásnál abíborosokra ruházza, a klérusnak és a népnek utólagos hozzájárulási jogot, Henrik császárnak és utódainak a Szentszéktől személyükre szóló, külön kieszközlendő megerősítési jogot ad. III. Sándor 1179-ben kizárólag a kardinálisoknak biztosítja a választási jogot és kétharmad többséget ír elő. A császári megerősítés már régebben elmaradt. X. Gergely 1274-ben hozta a Skonkláve-törvényt. XV. Gergely 1621-ben részletesen szabályozta a P. módját, X. Pius pedig a Vacante Sede Apostolica korstitucióban összefoglalta a P. egész jogát, minden idevágó korábbi törvény hatályon kívül helyezésével. Ma is ez van érvényben, X. Fiúsnak a 1 vétójogot eltörlő és XIII. Leónak a rendkívüli időkben tartandó P.-t szabályozó konstitúciójával együtt. E szerint ma választók a fikonzisztóriumban kinevezett, a konklávéban jelenlevő, legalább szerpapi renddel bíró bíborosok, amennyiben nem mondtak le vagy nem tétettek le. Cenzúra nem zár ki a választói jogból. Választható az Egyháznak minden eszével élő férfi tagja. 1389 óta csak bíborost, 1523 óta csak olaszt választottak, aminek közelfekvő magyarázata, hogy az olasz pápa legkönnyebben érintkezik a Rómában székelő egyházi főhivatalok fejeivel s legjobban tud megfelelni római püspöki feladatának. Az előző pápa halála után legkorábban a 16., legkésőbb a 19. napon bevonulnak a bíborosok (legfeljebb két tagból álló kísérettel) a konklávéba, melyet a választás idejére kívül és belül bezárnak és a külvilággal szemben szigorúan őriznek. A konklávén kívüli választás azonban ma már nem tekinthető érvénytelennek. Maga a választás közfelkiáltással (quasi inspiratio, acclamatio), compromissum vagy titkos szavazás (Iiscrutinium) útján történik. A compromissumos választás csak úgy lehetséges, ha a szavazók egyhangúlag hozzájárulnak; ez esetben 3, 5 vagy 7 bíborosra bízható a választás. A titkos szavazás részletesen van szabályozva. Kétharmad többség szükséges. Senki önmagára nem szavazhat. Ha a szavazás eredménytelen, rögtön utána még egy szavazás tartandó, tehát délelőtt is, délután is 2, míg csak a kellő szótöbbség együtt nincs. A 2-ik szavazás helyett régebben szokásos hozzájárulásos (per accessum) szavazás már el van törölve. Ha a megválasztott a bíborosdékán kérdésére a választást elfogadja. Pápaválasztás