Bangha Béla S. J. (szerk.): Katolikus Lexikon 4. Péter - Zype és függelék (Budapest, 1933)
T - Tömjén - Töredelem szentsége
Töredelem szentsége 378 Töredelem szentsége a hittagadókét és az ancyrai zsinat (314) a gyilkosokét, de csak a halálos ágyon. Ez a gyakorlat azonban nem volt általános és az ősegyház sem tagadta, hogy ezeket a bűnöket is hatalma van megbocsátani, csupán korlátozta a korlátlan bűnbocsátó hatalom gyakorlását, mert ezzel akadályozta meg, hogy a pogányság eme nagy bűnei az Egyházban is gyakoriakká váljanak. Természetes, hogy a T.-ben azok a bocsánatos bűnök is megbocsáttatnak, éspedig a feloldozás erejénél fogva, melyekről a gyónú vádolja magát. A különbség az, hogy halálos bűnök csak együttesen nyerhetnek bocsánatot, egyik bocsánatos bűn azonban a másik nélkül is. — A T.-nek másodlagos hatásai: 1. Mint minden más szentség, a T. is ad megszentelődő kegyelmet, még pedig (miután a T. fholtak szentsége) első kegyelmet. Az ú. n. ájtatossági gyónások, mikor nem gyónunk megbocsátásra váró halálos bűnt, nem megadják, hanem csak gyarapítják a megszentelő kegyelmet. 2. A T. szentségi kegyelme az ú. n. „gyógyító kegyelem", vagyis az a természetfölötti létmód, mely a léleknek képességet ad a bűnös hajlamok kiirtására, a bűnbánat és elégtétel szellemére. 3. A korábbi férdemek feléledése. 4. Az ideig tartó büntetések elengedése a vezeklő buzgóságának arányában. 5. A trienti zsinat szerint (14. ülés, 3) „a szentséghez nagy áhítattal járuló jámbor emberben gyakran nagy lelkiismereti béke, derű és élénk szellemi vígasztalás követi" a feloldozást. Ez a hatás azonban nem lényegi, ezért nem lehet minden esetben várni. A T.-nek szükségessége. IIDuns Scotus és II Cajetanus úgy gondolták, hogy a T.-nek szükségessége a Szentírásból nem igazolható. Ámde a Szentírás tanúsága szerint az Egyház alternatív hatalmat kapott: megbocsátani, vagy megtartani a bűnöket; ha azonban T. nélkül is lehetne bűnbocsánatot nyerni, hiába való volna a bűnöket megtartani, vagyis a feloldozást megtagadni. Sz. Ágoston szavai szerint: „Tartsatok bűnbánatot! Azt a bűnbánatot, melyet az Egyház tart, hogy az Egyház imádkozzék értetek. Ne mondd: titkon tartok, Isten színe előtt tartok. Isten, a bűnbocsátó a tanúm rá, hogy szívemben tartok. Vájjon hát hiába volt-e mondva, amit föloldoztok a földön, föl lesz oldozva mennyekben? Hát hiába kapta Isten Egyháza a kulcsokat! Meghiúsítsuk az evangéliumot? Meghazudtoljuk a Krisztus igéjét?" (Sermo 392, 2, 3). A trienti zsinat is azt tanítja, hogy „a töredelem szentsége a keresztség után elbukottaknak époly szükséges, mint az újjá nem születetteknek a keresztség" (14. ülés 2). Ezért hittétel, hogy a keresztség után elkövetett halálos bűnök bocsánatának elnyeréséhez elkerülhetetlenül szükséges a T. vagy valóságban, vagy legalább vágyban, ha t. i. a halálos bűn állapotában levőnek nincs módjában a T.-hez járulni. A töredelem vágyának nem kell kifejezettnek lennie; aki tökéletes f bánatot indít, az bennfoglaltan kifejezte a T.-nek vágyát is. Aki halálos bűnben van, azt Isten parancsa kötelezi a töredelemre és pedig a hittudósok általános tanítása szerint legalább halálveszedelem esetén. Az Istenszeretet és az önszeretet parancsa arra kötelez, hogy ne maradjunk sokáig halálos bűnben. Az Anyaszentegyház 4. parancsa (az Egyh. Tvk. 906. kánonja) úgy intézkedik, hogy mindenki, aki eljutott eszének használatára (kb. 7 éves korától kezdve), évenként legalább egyszer tartozik meggyónni. Esetlegesen akkor is szükséges lehet a T.-nek felvétele, ha olyan kötelezettség támad, mely a kegyelem állapotát kívánja, pl. ha valaki élők szentségéhez járul, vagy ha a pap szentséget akar kiszolgáltatni és nincs a kegyelem állapotában, ilyenkor gyónni köteles. A T.-nek alanya, és kiszolgáltatója. A T.-nek alkalmas felvevője minden megkeresztelt ember, aki bűnben van és bűnbánatot akar tartani, tehát a gyermek is, ha a jó és rossz között már tud különbséget tenni. Kiszolgáltató az arra jogosított pap, aki a képesítést megkapja az fegyházi rend szentségében, a jogosítást pedig a gyóntatásijoghatósággal, amelyet vagy hivatalánál fogva (püspök, plébános stb.), vagy külön megbízásból kap. Az Üdvözítő a bűnbocsátó hatalmat az apostoloknak adta, mint pl. a keresztelés, kormányzás, tanítás hatalmát, amelyek papi képesítést kívánnak. A hagyomány tanúsága szerint is a kiszolgáltató a pap. Erről katolikus korában Tertullianus is bizonyságot tett, aki később a montanistákkal kizárólag a Szentlélektől megszállottaknak (pneumásoknak) tulajdonította a bűnbocsátó hatalmat. Wiclef és fLuther szerint minden keresztény rendelkezik bűnbocsátó hatalommal. Igaz, hogy 1000 körül feltűnik a „laikus gyónás" és hatékonysága körül is volt nézeteltérés, de a hittudósok a világiak feloldozó hatalmát mindig tagadták és a laikus gyónást sz. Tamással szentelmény jellegű szertartásnak tartották; a lovagok és katonák között, ha nem jutottak paphoz, a XVI. századig dívott; a laikus gyónást joggal tekinthetjük a T. vágyának kifejezéseként. A hitvallókról (az életben maradt vértanukról) és a fikarizmusokról is állítják, hogy bűnbocsátó hatalmat gyakoroltak; ezek valószínűleg csak közbenjártak a bűnösökért és ha esetleg tényleg tulajdonítottak is nekik valami bűnbocsátó hatalmat (mint ez talán Alexandriában történt), az semmi esetre sem volt a T.-nek feloldozási hatalma. Keleten 1250-ig a laikus szerzetesek előtt is történt bűnvallomás, az apácák apátnőjük előtt tették, ezek azonban aszketikus jellegű, önként vállalt tőre.