Uj Idők Lexikona 3-4. Assistens - Börcs (Budapest, 1936)

B - Barnay Lajos - Barnett John Francis - Bernatt-hatás - Barnim - Barnítás - Barnsley - Barnstaple - Barnum Taylor Phineas - Báró - Baroccio Federigo - Barociklonométer - Báróczi (Bárótzi) Sándor - Baroda - Báródheznye (Beznea) - Báródsomos (Cornitel) - Barográf - Barogramm - Barokk

Barokk A képzőművészetekben kb. 1550-től mint­egy 1750-ig, egyes országokban még tovább, az uralkodó stilus Európában. Olaszország­ból indult ki, szellemi mozgatója a refor­máció és ellenreformáció heves küzdelmei által felidézett általános nyugtalanság. Ez a vonás jellemzi a B.-ot is. Az építészetben kerülték az egyenes vonalat, a szimmetriát, a nyugodt hatást, gyakran már az alapraj­zok is görbevonalúak, a szobrászok és fes­tők keresik a mozgalmasságot, a meglepő, sőt nyugtalanító hatást. Ezen az általános vonáson kívül az egyes művészeti techni­kák különleges fejlődési útat tettek meg. Az építészek keresték a tömeghatást, a dísz mozgalmas gazdagságát, a belsőségeknek szerves összekapcsolását, a meglepő távlati hatásokat. Ez a stílus Olaszországból in­dult ki; a templomépítés terén a legfonto­sabb mesterek Vignola és G. della Porta, szerzői a római első jezsuita-templomnak, a Chiesa del Gesú-nak, amely számtalan más barokk templomnak lett mintaképe, továbbá Maderna, Bernini, Borromini (1. o.). Franciaországban a főmester Mansard, Angliában Wren. A német nyelvterületen különösen a déli országokban pompázón virult ki a B.-stílus: Ausztriában Fischer v. Erlach, Dientzenhofer és Prandauer, Németországban Baer, Pöppelmann, Neu­mann, Schlüter az új áramlat legfontosabb képviselői. A szobrászok szeretik a fordu­latos szoborcsoportokat, a lendülő, pátosz­­szál teljes mozdulatokat, az egyes alako­kat hatalmas izomzatúvá dagasztják és virtoúz fogásokkal igyekeznék az egyes anyagok szövetszerűségét utánozni. A kor legjelesebb olasz mestere Bernini, a fran­ciák közt Puget, spanyol földön Montanés, a német nyelvterületen Schlüter és Donner. A festők egyrészt naturalista tanulmányok alapján igyekeznek az élet közvetlenségét adni, másrészt hatalmas falfestményekkel borítják a templomok és paloták belsőségeit; nevezetesen a templomok kupoláit egyet­len hatalmas vizióvá alakítják át, eltün­tetve az építési szerkezetet, eget festve a kupolába, amelyben kék ég és szürke fel­hők alapján angyalok és szentek tömegei lendülnek a magasba merész távlati alá­­látásban. A kát. országokban a B. első­sorban egyházi és udvari művészet, Hol­landiában viszont polgári, és ennek révén rendkívül megsokasodott az arcképek, életké­pek, tájképek, csendéletképek száma és je­lentősége. A festők rendkívül nagy számá­ból itt csak a legsúlyosabb jelentőségű mesterekre utalhatunk, ilyenek; Rubens és Rembrandt, Velazquez és Murillo. A meny­­nyezetfestők között a vezető mester Tie­polo, német nyelvterületen Maulbertsch, aki Magyarországon is működött. A hazai születésű festők között a legjelentősebb Má­­nyoki és Kupetzky. Az iparművészet egy csapáson jár az építészettel, pompázó be­rendezései első sorban reprezentatív célo­kat szolgálnak. A barokk kései hajtása a rokoko. (1. o.) A B. képzőművészet jellemző alkotásait mutatják az 57., 58., 59. és 60. sz. képtáblák. A képzőművészetek analógiájára B. zené­ről és B. irodalomról is beszélnek. B. zene a XVII. és XVIII. sz. zenéje. Főjellegzetessége a csoport- és tömeg-elv széleskörű érvényesülése; pl. a zenekarban az egyes hangszerek csoportonként és csa­ládonként való szereplése; a formálásban a tömbszerű építkezés; a kifejezés éles kon­trasztjai (zenei fény- és árnyékhatások); dinamikában az átmeneti árnyalás helyett a terraszos, emelet-szerű fokozás; motivi­­kában a sokszólamúságnak a melodikus ki­fejezésmóddal való súlyos és erőteljes egyensúlya. Megkülönböztetnek egy korai barokk időszakot, mely megteremti az opera, kantáta és oratórium műformáit, megveti alapját a csoportos, kontrasztokon épülő zenekar- és kóruskezelésnek, s a drá­mai kifejezésnek új területeit nyitja meg a zenében (Gabrieli, Monteverdi, Schütz kora, nagyjában 1600—1660). A következő időszak, a delelő barokk ideje meghozza a zenei formák díszes-pompás kivirágzá­sát; az érzelem-típusok nagyarányú kifej­tését; opera, oratórium, koncert, szvitmu­zsika dús és szerteágazó kultuszát; a zene­karban a szólóhangszerek győzelmét (Lully, Purcell, A. Scarlatti, Rameau, Bach és Handel kora, nagyjában 1660—1750). Végül idesorolják a késői barokk muzsikusnemze­dékét, mely a grandiózus formáktól már el­tér, v. azokat intimmé és társasági jelle­gűvé finomítja, stílusban pedig úttörője a rokokónak és klasszicizmusnak, tehát a homofon jellegű, egyéni szellemű, tiszta­zenei formavilág kibontakozásának (Tele­mann, Pergolesi, D. Scarlatti, Ph. Em. Bach, Stamitz). B. irodalom alatt az ellenreformáció ko­rának irodalmát értik. Főbb vonásai: a humanizmustól örökölt antik elemek a puszta díszítmény szerepét töltik be; a dí­szítő elemek túlsúlyban vannak a szerke­zet rovására; realisztikus ábrázolás; szí­nes, sokszor cikornyás nyelvi kifejezés; erős politikai érdekeltség; a római hősi eszmény egyeztetése az udvari ember élet­formájával; ürügyet kereső érzékiség s e mellett bűnbánó vallásosság; de a vallásos költészetben is mitológiai dísz, a népies­nek is teret adó realizmus, nem egyszer borzalmas verizmus. Nálunk legteljesebb képviselője Gyöngyösi István; mellette Pázmány Péter, Zrinyi Miklós gr. nyelve és irodalmi egyénisége mutat jellemzően B. vonásokat. A B. hagyományait megőrizte a XVIII. sz. folyamán is a magyarországi latin költészet s ennek művelői, elsősorban Pázmány rendtársai: a jezsuiták, a felúju­­lás kora két irodalmi iskolájának, az ú. n. deákosoknak és magyarosoknak adták to-740

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék