Literaturai Lapok, 1837 (2. évfolyam, 1-19. szám)

1837-05-05 / 18. szám

L­ib Szám._________ /IT.ISSiiV, Május 5en 1839. LITERATÚRAI LAPOK. Marag és párt nélkül. KÖNYV BÍRÁLAT. (7* a’ nevek' harmadik személy­beli birr­agai Szükséges-e mindenütt a' ja je? Hol szükséges ? ’s miért? lam­* propriam sapientiae et prudentiae , est indagatio atque inventio egyes szám’ harmadik személyének három ere­­deti névmása van nyelvünkben: o, é, és ön. Az d mint e’ személyragok’ legeredetibbje — különféle áltozatokon esik keresztül. Hajdan m, néha vő vü, hő hu, ■s jő jű-vel cseréltetett fel, minthogy a’ v­aj sűrű leheleti tetőket a’ leggyakrabban valtá fel egymással , rokonságuk mlatt, a’ nyelvszokás. Majd azokat világosság’ ’s széphang­sat kedvéért ismét a’ szokás é-vé változtatta; ez pedig szín­se birtokészkép’ feleltetésére forditatván mint alább látand­ók , különség végett a’ most is szokásban való a e, birrag ett. A’ birragos nevek’ elejébe ugyan­is — bár mint már látjuk, az a e nem egyéb o-nél — néha még d is tétetik, t. o. az d anyja — sua mater ejus, de ez nem egyéb pleo­­tasmusnál, ’s koránsem emphasis , hanem haszontalan szó­­szaporítás. A’ j betű gyakran föléled az a e birragok előtt, kü­lö­­nösen hangzók után , ’s igen sokszor alighangzós végtagok­ul is. A’ j gyakran i hangzó alatt rejlik, vagy mint e nem hangzik, valahányszor csak általa főnevekből mellékneveket idomítunk p. o. eperjes-t hegy-i. Nyugszik továbbá, vagy is az a e hang alatt rejlik az alighangzós végű nevekben ; némelykor azonban a’ nyelvdivat hangoztatja, és egészen megtartja az « e ragot, p. o. képe kép-­­e helyett. De haj­dan a’ mélyhangúakban mindenkor kitéteték , a’ magashan­­guakban pedig i alá rejtezett, mint ezt a’ létező’ jelenide­jének és faturumának harmadik személyében még ma is úgy használják, valamint: vagy'« szur/a ver-t főz-г; igy szinte a’ nevekben is: gond-^'a bőr-* szőr-г, a’ mint ez a’ pórnép’ ajkán még most is divatos p. o. hegy-i'-vel, tör-»'-t. ’S ezen i-vek­ élés e helyett csak onnan származtatható, mivel kö­zéphangzóink (e i) még most is gyakran fölcseréltetnek egy­mással. Így élnek sok helyen még ma is e helyett d-vel p. o. szip, derék [szép, derék helyett) sőt hajdan az e bir­rag helyett d-vel is éltek p. o. könyv-d ban­ d. Mindazáltal az i'-nek birrag gyanánti használtatása kétértelműségre és kép­telenségekre is vezethet, ugyan azért helyben nem hagyat­ható, ’s csak úgy nézethető mint a’ nép’ száján még most is divatozó régi régi maradvány. Mert az­­ a’ nevekre néz­ve egyes szám’ raga nem lehet, p. o. vég­i szék-*', hanem csak többes számi rag, minthogy innét származik: mi, mely többséget jelent. Hogy az V, melyet újabb grammatikusaink esetragnak is vesznek , valóságos továbbragasztható vagy ejtegethető birrag, ’s eredetére ’s saját jelentésére nézve ismét csak d. nyilván mutatja az ezen, ’s az előbbi birrag közötti értelmi rokonság. Mikor azt mondom: kertész*, a’ kertészt tulajdo­nítom valakinek; mikor ezt: kertész-e’ , a’ kertésznek tulaj­* donitok valamit — ’s ezen tulajdonítást mind a’ két eset­ben ragasztók jelenti. Különben is világos példa a’ fölebbi állítmányra az övé névmás, mely nem egyéb o-d-nél — su­um sui v­­ejus. Később elvesztvén ékét az é, a e i jajé ragokká változott, ’s most mindenkor birrag a’ nevekre néz­ve(*) — ’s azért hogy kép-e nálunk a’ genitivust fejezi ki, ha szorosan veszszük csak anynyi mint kép-e; mert mind­kettő csak: kép-d kép-e — valamint az igékben is; kér* zz kérd várja zz várd. ön ~ is, ille, vagy magában, vagy­ igeragút használta­ik: en ön on (az d-bal) p. o. kérje« (jön) várjo« (jön). A’ nevek’ harmadik személy­beli birraga a’ többesben: a) ök (ek, ok, uk , ük, jök, jek, jók, juk, jük) Itt az o-höz járult , a’ birtokosok’ m­enynyiségét jelenti, llogy az d-nek, mely mint tudjuk a’ harmadik személy’ névmása ny­el­vünk’ gyermekkorában szinte volt külön többese, valamint az én-nek is mi­, /d-nek ti­, és hogy ez a’ saját többes­e volt, az bizonyos. ’S ezen d-nek a’ nevekhez, igékhez és viszonszócskákhoz is kellett koronként járulnia: ős-ü­k, vér­­i­k, ver -ük, ver-ük, melyek utóbb euphonia’ ’s kü­lönség’ kedvéért: ős-ök, véröl, verik, velői­ és vele­ lettenek. Az d pedig, vagy már maga az n mély hangú szavakban annál korábban ’s önkéntebb d-val ’s d-val föl, minthogy a’ nevez­tem mélyhangok a’ középnek velők egyesedését mingyárt eleinte meg nem szenvedők («»és ZZ övék). Atalában pedig újabb íróink a’ régi i­ és­­ hangot kellemmel élesztik fel: lábul körműi s. t.­b. Szükség azonban , hogy az ük ük ne gyakran, ’s fülsérelem nélkül használtassák, — b)­i a’ birató dolgok’ m­enynyiségét jelenti. Valamint az előbb az egyes birtokosnál igyen vittük véghez a’ rago­zást: fá-(j)« eke’-(j)e kez-e, úgy most ismét az egyes bir­to­kosnál sem teendü­nk másként, és sem együk sem másik sze­mélynévmást ki nem kell hagynunk, tehát: fá-i(j)« eke-i-(j)e kez-ei-e. Ez utóbbi e-ben lappang az eredeti ő, mely a’ személy’ birtokának jeleltetésére szintúgy vétetett, mint az első és másodiknál az: en-em­, te-ed, ’s az egyes birtoknál mint láttuk meg is volt. De itt több birtoknál, későbbi szo­kás, restség, vagy akárminek nevezzük, a’ harmadik sze­mélynek e’ névmásragát korán elejtette, ’s a’ fölhozatott pél­dákat igy ejté: f«»’ eke*’ kezei’­; ’s euphonious j-vel: faji, ek/*, ma már hi­ányjel ’s j nélkül ragasztatik ezekhez az »', ez) i-k. Az »' kigyatrán a’ már említettem ük után, mely n­ vagy d-nek rendes többese­t hangzója, ’s ezzel együtt lehelete az igy megmaradt 1-val, mely már a’ külö­nös esetben ragasztók (. i. többségrag) ragasztatok­ nélkül egybetapadt, ’s igy ez utóbbinak minden további változta­­tását kizárta írtak-e valaha így: kez-ei-űl, kez-ei-öt, kez­­ei-»l? nem tudhatni. Legrégibb köny­veinkben már igy lel­jük ezeket kez­ei­’l, ’s ma is igy ragasztunk. A’­­-t azon­ban menynyire csak lehet hagyjuk­ el kellemetlensége miatt. Mire való p. o. ez: a’ katonák’ fegyvere»!, az aszonyok’ szive*'!? — Ezek szerint már harmadiszemélybeli birragaink ezek: a) egy birtok egy­ birtokos: Mélyhangú: — a; hangzó után: ja Magashan­gú: — e; hangzó után: je b) egy birtok több birtokos: Magashangú: — dl, ük; hang. ut. —: jól jó'l Mélyhangú: — dl, uh; hang. ut.— : jól jól ez) több bitok egy birtokos: Mélyhangú: a-i; hangzó után: — j-i Magashangú: e-i; hangzó után; —j-i. V) Figyelmet érdemel , miként újabb grammatikusaink at latin geniti­vust ~ biresettel fejezik ki. ’S hósmét ez? ha csak az é-nek, és e-nek értelmi rokonságából nem ! —

Next