Literaturai Lapok, 1837 (2. évfolyam, 1-19. szám)
1837-05-05 / 18. szám
Lib Szám._________ /IT.ISSiiV, Május 5en 1839. LITERATÚRAI LAPOK. Marag és párt nélkül. KÖNYV BÍRÁLAT. (7* a’ nevek' harmadik személybeli birragai Szükséges-e mindenütt a' ja je? Hol szükséges ? ’s miért? lam* propriam sapientiae et prudentiae , est indagatio atque inventio egyes szám’ harmadik személyének három eredeti névmása van nyelvünkben: o, é, és ön. Az d mint e’ személyragok’ legeredetibbje — különféle áltozatokon esik keresztül. Hajdan m, néha vő vü, hő hu, ■s jő jű-vel cseréltetett fel, minthogy a’ vaj sűrű leheleti tetőket a’ leggyakrabban valtá fel egymással , rokonságuk mlatt, a’ nyelvszokás. Majd azokat világosság’ ’s széphangsat kedvéért ismét a’ szokás é-vé változtatta; ez pedig színse birtokészkép’ feleltetésére forditatván mint alább látandók , különség végett a’ most is szokásban való a e, birrag ett. A’ birragos nevek’ elejébe ugyanis — bár mint már látjuk, az a e nem egyéb o-nél — néha még d is tétetik, t. o. az d anyja — sua mater ejus, de ez nem egyéb pleotasmusnál, ’s koránsem emphasis , hanem haszontalan szószaporítás. A’ j betű gyakran föléled az a e birragok előtt, különösen hangzók után , ’s igen sokszor alighangzós végtagokul is. A’ j gyakran i hangzó alatt rejlik, vagy mint e nem hangzik, valahányszor csak általa főnevekből mellékneveket idomítunk p. o. eperjes-t hegy-i. Nyugszik továbbá, vagy is az a e hang alatt rejlik az alighangzós végű nevekben ; némelykor azonban a’ nyelvdivat hangoztatja, és egészen megtartja az « e ragot, p. o. képe kép-e helyett. De hajdan a’ mélyhangúakban mindenkor kitéteték , a’ magashanguakban pedig i alá rejtezett, mint ezt a’ létező’ jelenidejének és faturumának harmadik személyében még ma is úgy használják, valamint: vagy'« szur/a ver-t főz-г; igy szinte a’ nevekben is: gond-^'a bőr-* szőr-г, a’ mint ez a’ pórnép’ ajkán még most is divatos p. o. hegy-i'-vel, tör-»'-t. ’S ezen i-vek élés e helyett csak onnan származtatható, mivel középhangzóink (e i) még most is gyakran fölcseréltetnek egymással. Így élnek sok helyen még ma is e helyett d-vel p. o. szip, derék [szép, derék helyett) sőt hajdan az e birrag helyett d-vel is éltek p. o. könyv-d ban d. Mindazáltal az i'-nek birrag gyanánti használtatása kétértelműségre és képtelenségekre is vezethet, ugyan azért helyben nem hagyatható, ’s csak úgy nézethető mint a’ nép’ száján még most is divatozó régi régi maradvány. Mert az a’ nevekre nézve egyes szám’ raga nem lehet, p. o. végi szék-*', hanem csak többes számi rag, minthogy innét származik: mi, mely többséget jelent. Hogy az V, melyet újabb grammatikusaink esetragnak is vesznek , valóságos továbbragasztható vagy ejtegethető birrag, ’s eredetére ’s saját jelentésére nézve ismét csak d. nyilván mutatja az ezen, ’s az előbbi birrag közötti értelmi rokonság. Mikor azt mondom: kertész*, a’ kertészt tulajdonítom valakinek; mikor ezt: kertész-e’ , a’ kertésznek tulaj* donitok valamit — ’s ezen tulajdonítást mind a’ két esetben ragasztók jelenti. Különben is világos példa a’ fölebbi állítmányra az övé névmás, mely nem egyéb o-d-nél — suum sui vejus. Később elvesztvén ékét az é, a e i jajé ragokká változott, ’s most mindenkor birrag a’ nevekre nézve(*) — ’s azért hogy kép-e nálunk a’ genitivust fejezi ki, ha szorosan veszszük csak anynyi mint kép-e; mert mindkettő csak: kép-d kép-e — valamint az igékben is; kér* zz kérd várja zz várd. ön ~ is, ille, vagy magában, vagy igeragút használtaik: en ön on (az d-bal) p. o. kérje« (jön) várjo« (jön). A’ nevek’ harmadik személybeli birraga a’ többesben: a) ök (ek, ok, uk , ük, jök, jek, jók, juk, jük) Itt az o-höz járult , a’ birtokosok’ menynyiségét jelenti, llogy az d-nek, mely mint tudjuk a’ harmadik személy’ névmása nyelvünk’ gyermekkorában szinte volt külön többese, valamint az én-nek is mi, /d-nek ti, és hogy ez a’ saját többese volt, az bizonyos. ’S ezen d-nek a’ nevekhez, igékhez és viszonszócskákhoz is kellett koronként járulnia: ős-ük, vérik, ver -ük, ver-ük, melyek utóbb euphonia’ ’s különség’ kedvéért: ős-ök, véröl, verik, velői és vele lettenek. Az d pedig, vagy már maga az n mély hangú szavakban annál korábban ’s önkéntebb d-val ’s d-val föl, minthogy a’ neveztem mélyhangok a’ középnek velők egyesedését mingyárt eleinte meg nem szenvedők («»és ZZ övék). Atalában pedig újabb íróink a’ régi i és hangot kellemmel élesztik fel: lábul körműi s. t.b. Szükség azonban , hogy az ük ük ne gyakran, ’s fülsérelem nélkül használtassák, — b)i a’ birató dolgok’ menynyiségét jelenti. Valamint az előbb az egyes birtokosnál igyen vittük véghez a’ ragozást: fá-(j)« eke’-(j)e kez-e, úgy most ismét az egyes birtokosnál sem teendünk másként, és sem együk sem másik személynévmást ki nem kell hagynunk, tehát: fá-i(j)« eke-i-(j)e kez-ei-e. Ez utóbbi e-ben lappang az eredeti ő, mely a’ személy’ birtokának jeleltetésére szintúgy vétetett, mint az első és másodiknál az: en-em, te-ed, ’s az egyes birtoknál mint láttuk meg is volt. De itt több birtoknál, későbbi szokás, restség, vagy akárminek nevezzük, a’ harmadik személynek e’ névmásragát korán elejtette, ’s a’ fölhozatott példákat igy ejté: f«»’ eke*’ kezei’; ’s euphonious j-vel: faji, ek/*, ma már hiányjel ’s j nélkül ragasztatik ezekhez az »', ez) i-k. Az »' kigyatrán a’ már említettem ük után, mely n vagy d-nek rendes többeset hangzója, ’s ezzel együtt lehelete az igy megmaradt 1-val, mely már a’ különös esetben ragasztók (. i. többségrag) ragasztatok nélkül egybetapadt, ’s igy ez utóbbinak minden további változtatását kizárta írtak-e valaha így: kez-ei-űl, kez-ei-öt, kezei-»l? nem tudhatni. Legrégibb könyveinkben már igy leljük ezeket kezei’l, ’s ma is igy ragasztunk. A’-t azonban menynyire csak lehet hagyjuk el kellemetlensége miatt. Mire való p. o. ez: a’ katonák’ fegyvere»!, az aszonyok’ szive*'!? — Ezek szerint már harmadiszemélybeli birragaink ezek: a) egy birtok egy birtokos: Mélyhangú: — a; hangzó után: ja Magashangú: — e; hangzó után: je b) egy birtok több birtokos: Magashangú: — dl, ük; hang. ut. —: jól jó'l Mélyhangú: — dl, uh; hang. ut.— : jól jól ez) több bitok egy birtokos: Mélyhangú: a-i; hangzó után: — j-i Magashangú: e-i; hangzó után; —j-i. V) Figyelmet érdemel , miként újabb grammatikusaink at latin genitivust ~ biresettel fejezik ki. ’S hósmét ez? ha csak az é-nek, és e-nek értelmi rokonságából nem ! —