Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)
1968-05-22 / 21. szám
Fóti Andor : fénytelen villámcsapás (IV.) Hiába kopogtattunk, zörgettünk újra és újra, senki nem jött kaput nyitni. A kis ház egyébként teljesen lakatlannak tűnt, ott — úgy látszott — teremtett lelket sem találunk majd. Végül megelégeltük a meddő kopogtatást és felnyitottuk a kaput. Elhanyagolt, dudvával, gazzal benőtt udvar peremén futott a konyhához vezető fedett veranda. A konyhaajtót is zárva találtuk, ám technikusaink könnyűszerrel úrrá lettek a külső ajtó egyszerű zárján. A belső ajtó már jóval több gondot adott: a legkorszerűbb biztonsági zár védte a hívatlan vendég behatolása ellen a lakást. Végre a konyhába léptünk. Az udvarihoz hasonló rendetlenség, piszok, elhanyagoltság fogadott bennünket. Lépésről lépésre haladtunk egyre beljebb: a padló, a falak, a régi, roskatag bútorok minden négyzetcentiméterét alaposan szemügyre vettük. Az egyik edényben tejnyomokra bukkant a vizsgálat. Tekintettel arra, hogy a folyadék teljesen frissnek hatott, bizonyosak lettünk benne: valaki, vagy valakik röviddel érkezésünk előtt még a házban tartózkodott. A konyha után a szobába léptünk. Ápoldott illat fogadott ott is. Az ágyneműk hevenyészetten összedobálva, a szekrény fityegő, nyitott ajtókkal. Az élet semmi jele nem látható. Éppen befejeztük az éléskamra átkutatását, amikor nyílt az ajtó, és a fészerben dolgozó nyomozók egy minden ízében reszkető harmincöt év körüli férfit vezettek elénk. Bőrnadrág, zeke, vastag fekete pulóver volt a férfin. A konyhaablak alatt pedig ott állt a motorkerékpár. A kutatást végző elvtársak egészen váratlan leletre, ezer darab húszfontos bankjegyre bukkantak. Akkoriban ez olyan kincsnek számított, hogy hamarjában fel sem tudtuk szinte becsülni az értékét. Még a kihallgatás megkezdése előtt táviratoztunk a fővárosba és valutaszakértő kirendelését kértük. Amikor a pénzintézet megtudta, milyen döbbenetes érték nyomára bukkantunk, külön gépkocsiban küldte megbízottját a kisvárosba. A bankszakember csak egyetlen darab húszfontost emelt ki a kötegből. Először a fény felé tartotta, majd egy könyvecskét húzott elő a zsebéből. — Ez a lelet itt egy fillért sem ér! — közölte. — Nézzék kérem, a bankjegyek száma itt szerepel az Angol Bank körlevelében, amely közli a náci pénzhamisítók által gyártott húszfontosok „névsorát” ... Már búcsúzott is, indult vissza, Budapestre. B. János — mert ő volt az elfogott, a fészerben, a szalma alatt búvóhelyet talált férfi — semmiféle meglepetést nem mutatott, amikor tudomására hoztuk, tudjuk, hogy hamis bankjegyeket rejtegetett. — Ócska papír ez mind — mondta fitymálóan, — tessék engem elengedni, hiszen nem csináltam semmi rosszat. Dehogy engedtük szabadon. Inkább belekaroltunk és elkísértük a közeli házba, oda, ahol nyomozónkat, majd B. Henriket találtuk holtan — Még egy házkutatásunk lesz — közöltük vele, — és jó lesz, ha maga is segít a munkánkban. B. János ekkor újra elvesztette a fejét, és könyörgött, ne kényszerítsük arra, hogy még egyszer abba a szörnyű házba menjen. Vallomását a kisvárosi kapitányságon foglaltuk írásba: „Mint volksbundista, a háború idején jó barátságba keveredtem Edmund Sacker SS-tiszttel, aki valamilyen különleges alakulatban teljesített szolgálatot. Ha a mi városkánkban időzött, mindig nálam szállt meg, segyfitt jártunk szórakozni. Egy alkalommal faládát hozott, közösen bugyoláltuk sátorlapba, és ő valahol elásta.Azt mondta: ha vége lesz a háborúnak, majd visszatér és közösen megalapozzuk a szerencsénket. A láda elásásánál én nem voltam jelen. Azt is hittem, talán csak becsapott, semmi sem volt abban a ládában, csak így akarja viszonozni azokat a szívességeket, amelyeket én tettem neki. De nem sokkal a háború vége után már levelet írt nekem, és néhány esetben ide látogató külföldiekkel is üzent. Most nemrég pedig megjelent személyesen is. Alig ismertem rá, feketére festette a haját, a bajuszát, és a régebben szép fehér fogaival is csinált valamit, mert szürkék és csúnyák voltak. Nálunk szállt meg. Az első éjszakán ki is mentünk a közeli akácosba, és kiástuk a ládikát. Edmund Sacker akkor közölte velem, hogy amit látok, az mind hamis pénz, de itt túl lehet adni rajtuk, mert az itteni feketepiacon úgy sem tudja senki megkülönböztetni a valóditól. Csak egyetlen dologra figyelmeztetett, senkinek egyszerre két bankjegyet ne adjak el. Egész köteget viszont eladhatok, de nem engedhetem meg, hogy egyenként szemügyre vegyék a bankjegyeket, mert akkor kiderül a turpisság. Pesten, a Rosemarie eszpresszóban, a Savoy bárban, az Ermitage üdülőhotelben, az Astoria közelében levő eszpreszszóban, de főleg a várban működő éjszakai lokálokban adtam ki a pénzt. Általában fél dollár értéket fogyasztottam, a húszfontos bankjeggyel fizettem, és a visszajáró pénzt dollárban, tört aranyban kértem. Rendszerint a pincérek közvetítettek egy-egy feketézőt, aki „biztosan tud váltani”. 117. Csehszlovákiai útijegyzések A gyár bejáratánál a Plzenské pivováry felett majd kétméteres szám ágaskodik a falból: 12°! A világhírű pilseni sörgyár kitűnő italának minőségét, szesztartalmának fokát hirdeti. Természetesen ennél alacsonyabb és magasabb fokú habzó nedűt is gyártanak itt, de az igazi pilseni, a „tizenkettes”. Aki erre jár, feltétlenül kortyint belőle egy korsóval, s megállapítja: Pilsen nem alaptalanul híres kitűnő italáról. A város azonban nem csupán söréről nevezetes. Kevés helyen működik olyan nagyszerűen a honvédelmi szövetség, a SVAZARM, mint itt. Búvárai nyolc nap alatt fektették le a Radbuza folyó fenekére a telefonkábeleket, s ők térképezték fel a Műemlékvédelmi Bizottság megbízásából a Fő tér alatti, vízzel elárasztott barlanglabirintust. A gépjárművek tulajdonosaival is nagyszerű kapcsolatot alakítottak ki, sorra építik a társasgarázsokat, s a SVAZARM műhelyeiben javítják a magángépkocsikat, motorokat. Számos klubban megismerkedhetnek a lövészettel, rádiózással, s egyéb szakkörökben is elfoglaltságot találhatnak, végeztek, így annál büszkébbek otthonukra, amelyen Kraml Adolf elnök és Bejvl Jan a városi bizottság instruktora kalauzol végig. Emléktábla a kapu alatt A széles üvegajtós bejárattal szemben a falon emléktábla. Figyelmeztetően felfelé mutató két ujj, alatta nevek: „Ullrich Cenek, Hrollicha Josef, Sykora Jan ..." Amint olvassuk, az elnök minden név után csendesen megjegyzi: — Agyonlőtték... — Koncentrációs táborban halt meg... — Lelőtték ... S így tovább a kommunista mártírokról, akik ebben a házban tevékenykedtek annak idején. A tábla alatt a tron sűrű szögesdrótból, tüskéből font koszorú, a rádiósok készítették a legutóbbi évfordulóra. — A mi fiataljaink tisztelik a mártírok emlékét, egyetlenegy sem akad közöttük, aki ne ismerné történetüket — mondja az elnök. Mi is megtudjuk, hogy Ullrich Cenek például 1935-ben egy munkásdelegációval Moszkvában járt, ott egy vörös zászlót kapott emlékül. Négy évvel később bebörtönözték, de egy papírlapot kijuttatott a fogságból: „a zászló a kéményben van!” Azóta sem került elő. Lehet, hogy valamilyen befalazott kéménybe rejtették, lehet, hogy a háború során a németek megtalálták és megsemmisítették. A svazarmisták úgy vélik, ma is itt van a házban. Katny Jaroslav, a Szikla utcai lövészek vezetője Az igazi pilseni a „tizenkettes”. A kétméteres szám messziről hirdeti a márkát Pilsenben A doubravkai fellegvár Egyik legnagyobb fellegváruk Doubravkában, a város legrégibb munkáskerületében van. A Skalni (Szikla) utcai emeletes, félig vakolatlan ház nagy múltra tekinthet vissza. — Ha a szociáldemokratáknak van pártházuk, akkor nekünk kommunistáknak is lesz! — A kijelentés még 1923-ban hangzott el, majd adakozásból, szombaton, vasárnaponként végzett munkával felépült a pilseni kommunisták háza. Az azóta eltelt évtizedek során nehéz időket látott. Tíz évvel ezelőtt a SVAZARM helyi vezetőinek kezdeményezésére ide telepedett, s itt alapított otthont a honvédelmi szövetség doubravkai szervezete. Ennél méltóbb helyet aligha találhattak volna, hiszen a mindennapi honvédelmi munka során a dolgozók jobblétéért, a nemzet függetlenségéért harcoló egykori hősök szellemében nevelkedhettek itt a fiatalok. Az épületben ma teljes a komfort. Amíg azonban idáig jutottak, sok százezer korona értékű társadalmi munkát Mozi és önellátás A földszinten hatalmas színház-moziterembe lépünk. Több mint ötszáz néző előtt vetítenek itt különböző játékfilmeket, s előtte mindig a SVAZARM életéről szóló kisfilmet is bemutatnak. Így két legyet ütnek egy csapásra. Népszerűsítik a szövetség munkáját és a bevétellel gazdasági helyzetükön segítenek. Ez nem utolsó szempont, mert a szövetség szervezeteinek csaknem teljesen önállóan kell gazdálkodniuk. Ki is használnak minden lehetőséget.