Lobogó, 1968. január-június (10. évfolyam, 1-26. szám)

1968-05-22 / 21. szám

Fóti Andor : fénytelen villámcsapás (IV.) Hiába kopogtattunk, zörgettünk újra és újra, senki nem jött kaput nyitni. A kis ház egyébként teljesen lakatlannak tűnt, ott — úgy látszott — teremtett lel­ket sem találunk majd. Végül megelégeltük a meddő kopog­tatást és felnyitottuk a kaput. Elhanya­golt, dudvával, gazzal benőtt udvar pe­remén futott a konyhához vezető fedett veranda. A konyhaajtót is zárva találtuk, ám technikusaink könnyűszerrel úrrá let­tek a külső ajtó egyszerű zárján. A bel­ső ajtó már jóval több gondot adott: a legkorszerűbb biztonsági zár védte a hívatlan vendég behatolása ellen a la­kást. Végre a konyhába léptünk. Az udvarihoz hasonló rendetlenség, piszok, elhanyagoltság fogadott bennün­ket. Lépésről lépésre haladtunk egyre bel­jebb: a padló, a falak, a régi, roskatag bútorok minden négyzetcentiméterét alaposan szemügyre vettük. Az egyik edényben tej­nyomokra bukkant a vizsgálat. Tekintettel arra, hogy a folyadék teljesen frissnek ha­tott, bizonyosak lettünk benne: valaki, vagy valakik röviddel érkezésünk előtt még a házban tartózkodott. A konyha után a szobába léptünk. Ápoldott illat fogadott ott is. Az ágy­neműk hevenyészetten összedobálva, a szekrény fityegő, nyitott ajtókkal. Az élet semmi jele nem látható. Éppen befejeztük az éléskamra átku­tatását, amikor nyílt az ajtó, és a fé­szerben dolgozó nyomozók egy minden ízében reszkető harmincöt év körüli férfit vezettek elénk. Bőrnadrág, zeke, vastag fekete pulóver volt a férfin. A konyhaablak alatt pedig ott állt a motorkerékpár. A kutatást végző elvtársak egészen váratlan leletre, ezer darab húszfontos bankjegyre bukkantak. Akkoriban ez olyan kincsnek számítot­t, hogy hamar­jában fel sem tudtuk szinte becsülni az értékét. Még a kihallgatás megkezdése előtt táviratoztunk a fővárosba és va­lutaszakértő kirendelését kértük. Amikor a pénzintézet megtudta, mi­lyen döbbenetes érték nyomára buk­kantunk, külön gépkocsiban küldte megbízottját a kisvárosba. A bankszakember csak egyetlen da­rab húszfontost emelt ki a kötegből. Először a fény felé tartotta, majd egy könyvecskét húzott elő a zsebéből. — Ez a lelet itt egy fillért sem ér! — közölte. — Nézzék kérem, a bankjegyek száma itt szerepel az Angol Bank kör­levelében, amely közli a náci pénzhami­sítók által gyártott húszfontosok „név­sorát” ... Már búcsúzott is, indult vissza, Bu­dapestre. B. János — mert ő volt az elfogott, a fészerben, a szalma alatt búvóhelyet talált férfi — semmiféle meglepetést nem mutatott, amikor tudomására hoz­tuk, tudjuk, hogy hamis bankjegyeket rejtegetett. — Ócska papír ez mind — mondta fitymálóan, — tessék engem elengedni, hiszen nem csináltam semmi rosszat. Dehogy engedtük szabadon. Inkább belekaroltunk és elkísértük a közeli házba, oda, ahol nyomozónkat, majd B. Henriket találtuk holtan — Még egy házkutatásunk lesz — kö­zöltük vele, — és jó lesz, ha maga is segít a munkánkban. B. János ekkor újra elvesztette a fe­jét, és könyörgött, ne kényszerítsük ar­ra, hogy még egyszer abba a szörnyű házba menjen. Vallomását a kisvárosi kapitányságon foglaltuk írásba: „Mint volksbundista, a háború idején jó barátságba keveredtem Edmund Sacker SS-tiszttel, aki valamilyen kü­lönleges alakulatban teljesített szolgá­latot. Ha a mi városkánkban időzött, mindig nálam szállt meg, segyfitt jár­tunk szórakozni. Egy alkalommal falá­dát hozott, közösen bugyoláltuk sátor­lapba, és ő valahol elásta.­­Azt mondta: ha vége lesz a háborúnak, majd vissza­tér és közösen megalapozzuk a szeren­csénket. A láda elásásánál én nem voltam je­len. Azt is hittem, talán csak becsapott, semmi sem volt abban a ládában, csak így akarja viszonozni azokat a szíves­ségeket, amelyeket én tettem neki. De nem sokkal a háború vége után már levelet írt nekem, és néhány eset­ben ide látogató külföldiekkel is üzent. Most nemrég pedig megjelent szemé­lyesen is. Alig ismertem rá, feketére festette a haját, a bajuszát, és a régeb­ben szép fehér fogaival is csinált vala­mit, mert szürkék és csúnyák voltak. Nálunk szállt meg. Az első éjszakán ki is mentünk a közeli akácosba, és kiás­tuk a ládikát. Edmund Sacker akkor közölte velem, hogy amit látok, az mind hamis pénz, de itt túl lehet adni rajtuk, mert az itteni feketepiacon úgy sem tudja senki megkülönböztetni a valódi­tól. Csak egyetlen dologra figyelmezte­tett, senkinek egyszerre két bankjegyet ne adjak el. Egész köteget viszont el­adhatok, de nem engedhetem meg, hogy egyenként szemügyre vegyék a bank­jegyeket, mert akkor kiderül a turpis­ság. Pesten, a Rosemarie eszpresszóban, a Savoy bárban, az Ermitage üdülő­hotel­ben, az Astoria közelében levő eszpresz­­szóban, de főleg a várban működő éj­szakai lokálokban adtam ki a pénzt. Általában fél dollár értéket fogyasztot­tam, a húszfontos bankjeggyel fizet­tem, és a visszajáró pénzt dollárban, tört aranyban kértem. Rendszerint a pincérek közvetítettek egy-egy feketé­zőt, aki „biztosan tud váltani”. 117. Csehszlovákiai útijegy­zések A gyár bejáratánál a Plzenské pivo­­váry felett majd kétméteres szám ágas­kodik a falból: 12°! A világhírű pilseni sörgyár kitűnő italának minőségét, szesztartalmának fokát hirdeti. Termé­szetesen ennél alacsonyabb és maga­sabb fokú habzó nedűt is gyártanak itt, de az igazi pilseni, a „tizenkettes”. Aki erre jár, feltétlenül kortyint belőle egy korsóval, s megállapítja: Pilsen nem alaptalanul híres kitűnő italáról. A város azonban nem csupán söréről nevezetes. Kevés helyen működik olyan nagyszerűen a honvédelmi szövetség, a SVAZARM, mint itt. Búvárai nyolc nap alatt fektették le a Radbuza folyó fene­kére a telefonkábeleket, s ők térképez­ték fel a Műemlékvédelmi Bizottság megbízásából a Fő tér alatti, vízzel el­árasztott barlanglabirintust. A gépjár­művek tulajdonosaival is nagyszerű kapcsolatot alakítottak ki, sorra építik a társasgarázsokat, s a SVAZARM mű­helyeiben javítják a magángépkocsikat, motorokat. Számos klubban megismer­kedhetnek a lövészettel, rádiózással, s egyéb szakkörökben is elfoglaltságot találhatnak, végeztek, így annál büszkébbek ottho­nukra, amelyen Kraml Adolf elnök és Bejvl Jan a városi bizottság instruktora kalauzol végig. Emléktábla a kapu alatt A széles üvegajtós bejárattal szemben a falon emléktábla. Figyelmeztetően felfelé mutató két ujj, alatta nevek: „Ullrich Cenek, Hrollicha Josef, Sykora Jan ..." Amint olvassuk, az elnök min­den név után csendesen megjegyzi: — Agyonlőtték... — Koncentrációs táborban halt meg... — Lelőtték ... S így tovább a kommunista mártírok­ról, akik ebben a házban tevékenyked­tek annak idején. A tábla alatt a tron sűrű szögesdrótból, tüskéből font ko­szorú, a rádiósok készítették a legutób­bi évfordulóra. — A mi fiataljaink tisztelik a mártí­rok emlékét, egyetlenegy sem akad kö­zöttük, aki ne ismerné történetüket — mondja az elnök. Mi is megtudjuk, hogy Ullrich Cenek például 1935-ben egy munkásdelegációval Moszkvában járt, ott egy vörös zászlót kapott em­lékül. Négy évvel később bebörtönöz­ték, de egy papírlapot kijuttatott a fog­ságból: „a zászló a kéményben van!” Azóta sem került elő. Lehet, hogy va­lamilyen befalazott kéménybe rejtették, lehet, hogy a háború során a németek megtalálták és megsemmisítették. A svazarmisták úgy vélik, ma is itt van a házban. Katny Jaroslav, a Szikla utcai lövészek vezetője Az igazi pil­seni a „tizen­kettes”. A kétméteres szám messzi­ről hirdeti a márkát Pil­­senben A doubravkai fellegvár Egyik legnagyobb fellegváruk Doub­­ravkában, a város legrégibb munkás­kerületében van. A Skalni (Szikla) ut­cai emeletes, félig vakolatlan ház nagy múltra tekinthet vissza. — Ha a szociáldemokratáknak van pártházuk, akkor nekünk kommunis­táknak is lesz! — A kijelentés még 1923-ban hangzott el, majd adakozás­ból, szombaton, vasárnaponként végzett munkával felépült a pilseni kommunis­ták háza. Az azóta eltelt évtizedek so­rán nehéz időket látott. Tíz évvel ez­előtt a SVAZARM helyi vezetőinek kezdeményezésére ide telepedett, s itt alapított otthont a honvédelmi szövet­ség doubravkai szervezete. Ennél mél­tóbb helyet aligha találhattak volna, hiszen a mindennapi honvédelmi mun­ka során a dolgozók jobblétéért, a nemzet függetlenségéért harcoló egyko­ri hősök szellemében nevelkedhettek itt a fiatalok. Az épületben ma teljes a komfort. Amíg azonban idáig jutottak, sok száz­ezer korona értékű társadalmi munkát Mozi és önellátás A földszinten hatalmas színház-mo­­ziterembe lépünk. Több mint ötszáz né­ző előtt vetítenek itt különböző játék­filmeket, s előtte mindig a SVAZARM életéről szóló kisfilmet is bemutatnak. Így két legyet ütnek egy csapásra. Nép­szerűsítik a szövetség munkáját és a be­vétellel gazdasági helyzetükön segíte­nek. Ez nem utolsó szempont, mert a szövetség szervezeteinek csaknem telje­sen önállóan kell gazdálkodniuk. Ki is használnak minden lehetőséget.

Next