Lobogó, 1972. január-június (14. évfolyam, 1-26. szám)

1972-03-15 / 11. szám

— Nemrég kaptam meg pedagógusi vasdiplomá­mat. Hatvanöt éves mun­kásságomat ismerték el vele. Hát mit is mondjak magamról: 92 éve, 1880- ban születtem. Tizenkilenc éves voltam, amikor a Wright testvérek először emelkedtek a levegőbe motoros repülőgéppel, és megértem az első holdra­­szállást is. Segesváron szü­lettem, őseimet a Bethlen család hívta be Svájcból, és telepítette le a Seges­vár melletti, keresdi bir­tokán. Apám szabómester volt, ő és nagyapám átél­ték a szabadságharc ese­ményeit, és sokat meséltek róla. Segesvári lakosok­ként, közvetlen értesülé­sekhez juthattak az 1849. július 31-i drámai esemé­nyekről, Petőfi halálának körülményeiről és sírjának helyéről. — 1849. július 30-án Szka­­riatin orosz tábornok húsz­ezer főnyi seregével, Seges­vártól északkeletre, a völgyben, amelyet a Fehér­egyháza—Segesvár közti nagyküküllői völgytől egy■ hosszabb domboldal válasz­tott el, várta Bem megér­kezését Héjasfalva, illetve Fehér­egyháza felől. Szka­­riatin hadászati terve az volt, hogy Bem hatezres létszámú seregét a Küküllő völgyében körülzárja, de ismerve a tábornok ravasz­ságát, seregének felét Se­gesvártól két kilométerre, délkeletre helyezte el, az esetleges oldal- vagy hátba­támadás kivédésére. Július 31-én, korán reggel, Szka­­riatin, tisztikarával átjött a Nagyküküllő völgyére lejtő domb oldalára, és távcsövé­vel Fehéregyháza felé fi­gyelt. Bem észrevette az orosz tiszteket, ágyút hoza­tott. Reggel öt óra volt, amikor az ágyú eldördült, és elesett Szkariatin tábor­nok. Ő volt a segesvári üt­közet első halottja, néhány sebesült orosz tiszt mellett. Megkezdődött az ütközet, és a kis magyar sereg rö­vid időre körülvette az oro­szokat. Bem jóval előbb Farkas ezredest két ezred­del Dános felé küldte, a cári sereg oldalába, de ők nem érkeztek meg időben, s így a remélt győzelem ve­reséggé változott. Fehéregy­háza mellett, azon a helyen, ahol a turulmadaras emlék­oszlop van, 200 magyar ke­rült közös sírba. Itt fekszik Bem kedvence, Petőfi Sán­dor is. Az idős tanító emléke­zéseiről szóló híradás feb­ruár 11-én jelent meg az Esti Hírlapban. A cikket elolvasta Berde bácsi Pé­csett élő lánya is, aki a má­sodik világháború viharai­ban Svájcban élt, s aztán hazatérve, hiába kerestette mindenütt édesapját. Az újság híradásából tudta meg, hogy egy városban él­nek, s azonnal felkereste három évtizede nem látott apját. — Úgy érzem, Petőfinek köszönhetem — mondja az aggastyán —, hogy ennyi év után visszakaptam a lá­nyomat ... Valóságos csoda történt. Vajon Petőfi Sándor va­lóban az emlékoszlop alatti tömegsírban nyugszik-e — nem tudhatjuk. Berde bácsi visszaemlékezései vitatható értékűek, de talán adalékul szolgálnak a Petőfi-kutatók számára, akik évtizedek óta próbálják fellelni halhatat­lan költőnk végső nyugvó­helyét. (kárpáti) A ma hírre, hogy Párizsban felkelt a nép, és elűzte a gyűlölt királyt, Lajos Fülöpöt, egy vidéki magyar városka fogadójában dús, fekete hajú, tüzes tekintetű fiatalember kiáltott fel lelkesen: - Vive la république! - Éljen a köztársaság! - Azután sietett Pestre, nehogy nél­küle kezdődjék a forradalom. Mert a forradalom Magyarországon sem várat­hat magára - tudta, érezte minden idegszálá­val, s az ő látnoki jövendöléseinek valóra kell válniuk. Petőfi Sándor élete és költészete a leg­csodálatosabb harmóniában fonódott össze nem­zetének sorsával; nem tévedhetett hát akkor sem, amikor ezt írta: „Vérpanoráma leng előttem el, A jövendő kor jelenései, Saját vérek tavába fúlnak be A szabadságnak ellenségei!...” Nem is tévedett. S még időben érkezett visz­­sza Pestre, hogy a március 15-én kirobbant for­radalom egyik vezéralakja legyen. Megírta a Nemzeti dalt, részt vett a 12 pont kidolgozásá­ban, s a március 13-i bécsi felkelés híre csak az időpontot hozta előbbre; az eredetileg 19-ére tervezett forradalom négy nappal korábban lán­golt fel a magyar fővárosban. A Pilvax kávéhoz ifjas történelmet csináltak: felszabadították a feszülő indulatokat, a zsar­nokság eleni gyűlöletet; kihozták börtönéből Táncsicsot, s március 15-én láttak napvilágot a szabad sajtó első termékei, a cenzori enge­dély nélkül kinyomatott Nemzeti dal és a 12 pont is. Petőfi a zsenik rögös útját járta. Beteljesülése volt ez a törvénynek, amely a géniuszt szorosan hozzákapcsolja korához, korának eseményeihez. Mélységes hazafisága gyermekéveire nyúlik visz­­sza; „már akkor - írja -, akkor úgy szerettelek, olyan világfölgyújtó szenvedéllyel, mint most sze­retlek, drága szép szabadság.” Költészetében 1843-ban találkozunk az első nyomával. 1845-ben már uralkodó helyet foglal el leftervilágában, s 1846-ban, túláradó hevületében, gazdagabb tar­talmat ad ennek a fogalomnak, új, saját szót al­kotva rá: világszabadság! (Ez az összetett szó­­ így, ilyen formában - egyetlen nyelvben sem sze­repel!) Szerelmes és leíró verseitől is elválaszt­hatatlan a szabadság imádata. Ennek az érzés­nek, ennek az eszmének rendel alá mindent. A forradalom kitörése előtt, szent őrjöngésében át­kot mond őseire: „Jöjj el végre, valahára, te határozó, te nagy óra ... de mielőtt síkra szál­­lünk, mondjunk el egy imádságot, és mi legyen az imádság? Egy nagy átok, egy vad átok! Átkozzuk ki őseinket a nyugtató föld öléből, miért hagytak fiaiknak szolgaságot örökségül.” A próféták sorsa: vérükkel tanúskodni hitük igaza mellett. Tudta ezt Petőfi is, éppen ezért egy pillanatig sem habozott életét áldozni az ügyért, amiért élt és harcolt, s amiért halni vágyott: a világszabadságért. Az a „világföl­­gyújtó szenvedély", amellyel eszméit költészeté­ben hirdette­­ a tettben, az áldozatban is az emberi pátosz legmagasabb fokáig, életének odaadásáig sodorta. Bem tábornok oldalán részt vett a hadműve­letekben, s a Kükülő menti fehéregyházi síkon ömlött ki az ifjúi vér szívéből. Holttestén át - sajnos - nem a kivívott diadalra száguldottak a fúvó paripák, ám a vereség csak átmeneti volt. Egyetlen nép lelkében sem lehet elfojtani a szabadságvágyat, s 1919 vöröskatonái, majd a második világháború partizánjai méltó foly­tatói voltak 48 eszméjének. S 1945-ben „végre, valahára” ütött a „határozó, nagy óra”. Csak­nem száz évet késett, de végül is eljött a dia­dal, a végleges, a visszavonhatatlan szabadság, amelynek dicső, rettenthetetlen katonája volt a lánglelkű dalnak. Beteljesült a jóslat. .,De hinni kezdem, hogy dicső napoknak Érjük maholnap fényes hajnalát...” Jeltelen sírban pihen a költő, ahogyan látnoki erővel megjövendölte: » ... ünnepélyes, lassú gyász­zenével És fátyolos zászlók kíséretével A hősöket egy közös simák adják, Kik érted haltak, szent világszabadság !” Nemsokára nagyszabású ünnepség keretében emlékezünk meg róla: 1973. január 1-én lenne 150 éves, ha az emberi kor ilyen hosszúra nyúl­hatna, s ha nem ragadta volna el a halál oly fájdalmasan fiatalon, 26 éves korában. Ám mégis úgy ünnepeljük majd születésnapját, mint aki köztünk van ma is. Mert köztünk él­ő, ugyan­úgy, ahogyan 48 forradalmi lángja sem halványul el soha! március idusán a tűzostorú emlékét is kegyelettel, akinek és halála úgy összecsendült, mint két vers­sor. Nem tudjuk, pályája meddig tüzes iram a földön, és mettől eltűnő lebegés a végtelen­ben. Egy azonban bizonyos: lénye a legnagyobb emberi szimbólumok egyikévé magasodott, és nemcsak a mi közös eszménk lett, hanem az egész emberiségé: örökös tényezője, mozgatója a több, a jobb felé haladásnak, az emberiség folytonos közeledésének a nagy célhoz , az igazság, a szabadság végső diadalához. TURAN ISTVÁN -------------------------------------------------------------------------­VIVE LA RÉPUBLIQUE! Petőfi a Nemzeti dalt szavalja (Thorma János festménye) Csatában (részlet Styka-Vágó-Spányi körképéből) A költő Bem táborában (Révész Imre festménye) Emléktábla Szalkszentmártonban Petőfi és Bem találkozása (Kürthy Sándor rajza)

Next