Lobogó, 1977. július-december (19. évfolyam, 27-52. szám)
1977-08-18 / 33. szám
ERDŐS JENŐ: Hegyen-völgyön József Attilával Hát kijöttem ide, az erdőbe. Lágy libegős, a levelek zizegnek, mint a röpcédulák... Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgók. Egy pillanatra se martak ki, csak az az elvaduló csábos rám támadt, s kijöttem, hogy erőm összeszedje, mint a néni a gallyat, a bánat. (József Attila: Bánat) — Legfeljebb dédunokái vagytok a természetnek, de nem édesgyermekei! Efféle kedves hánysvetiséggel gúnyolta társait a húszas évek végén, a harmincas évek elején József Attila, ahányszor csak tél végén, tavasz kezdetén a budai hegyeket járta. Társai: munkások, munkanélküliek, értelmiségiek voltak, kik — Attila szavaival — a politikai öntudatosodás tükrét tartották, kérdezgetvén: „Mit láttok benne, proletárok?” A költő lelkét is leverte odabent a város nyomoros világa. Társainak a hosszú telek fűtetlen odúiban a lelkük is kifagyott a tél végére. Attilával együtt tódultak az erdőkbe, ott nem várta őket zárt kapu, mint a gyárakban oly gyakran. A költőnek odabent, a város mélyében gubancosak voltak az idegei, nem volt valami pompás társalgási ösztönnel megáldott. Idekint szerető szívvel nyílt meg társai iránt; harsány is volt, ha úgy jött, beszélt kihez-kihez személyi vonzalommal és bájjal, érzelmi élete is felszabadultabbá vált. Az erdei kirándulások öt esztendeje alatt keletkezett verseiben zengett a politika, egyben nőtt a poétikai hozzáértés, gondolatainak sebes szárnya lett, sokakat magával ragadott. .. Más okból is kereste a kikeletkor fészket rakó madarak ősi édenét. Irodalomtörténeti dokumentumokból tudjuk ma már — akkor még kevesen tudták —, hogy nem volt valami bülbülszavú hízelgő, akit szívesen láthattak az akkori irodalmi szalonokban. Csípős, módszeresen vitatkozó természete volt, mellyel a beidegződött hiedelmeket és felfogásokat „egy egész világ ellen!” is perbeszálló élességgel bolygatta meg. A kényelmes szépelgők nem szívelték! Csokonaihoz hasonlított — csak akkor derítette fel a társaságot, ha ehhez megvolt a „jó órája”. Nem viselte el a legcsekélyebb sértésnek gyanítható célzást sem — lelkét a harmincas évekre már összemarta a „lúg”, melyet (nemcsak képletesen) verseiben oly sokat emlegetett. Amikor ezeket a munkástúrázásokat megkezdte ez a folyton napsütötte életre vágyó költő, épp akkor. A Toll című folyóiratban valósággal belemart Babits Mihályba. De ezekben az időkben szerelmi válságai miatt is valósággal kirohant a világból az erdők, mezők, hegyek közé. Akikkel túrákra ment, azokat a nélkülözés minden fajtája hasonlóan sújtotta, egyaránt megszámolhatták még a túracipőiken is a lyukakat. Csak éppen a vidámság feledtette velük a még megmaradt tavaszi lucskot. Attila „Családi kör”-e is éppen ellentéte volt az Arany János megénekelte meleg otthonnak. A szappanfőző kalandor apa a kezdet kezdetén otthagyta gyermekeit, s Romániába, jobb kilátások után ment. A rossz sorsindulás a fiatal költőről azért az életösztön finom veretét nem véste le! Az anyaszeretet éppúgy központi élmény maradt nála, akár Arany Toldijánál. Persze, a gazdasági világválság és az „úri ország” egyáltalán nem Toldihoz méltó „daliás idő”! De József Attila a külváros nyomoros népében felismeri a „negyedik rend”-et, s addig fel nem tárt energiatartalékokat lát bennük. Előbb azonban József Attila az „erdei szemináriumi óraadást” nemcsak munkásokkal, hanem írótársakkal is próbálgatta. Mindnyájan fiatalok voltak még — Illyés Gyula, Hidas Antal (akkori nevén Szántó Gyula), Gereblyés László, Gereblyés Lászlóné, Pákozdy Ferenc és még néhányan. Azt remélték: izmuk lazultával, idegeik megnyugvásával jobban állítanak össze valaminő megoldástervezetet arra, hogy beköszöntsön a társadalom tavasza mielőbb. Idegeik megnyugodtak a vándorlás kellemes fáradozásaiban, a „beteg lelkeknek való, füves kertecskében” — honnét, mint József Attila kedves költője, Gyöngyösi István háromszáz évvel ezelőtt rigmusba foglalta: „gyakran árad elmúlandó öröm. / Hallatik mindenütt nyájas beszélgetés Mosolyog egymásra kedves tekengetés. / Itt az nyugott szívet nem csigázza kétség, Boldog állapot nincsen semmi ínség!” Ez illett a túrák hangulati tónusához. Elvégre a József Attila által szeretettel elemzett régi magyar költészetnek temérdek sora szólt a tavaszhoz, a természethez! József Attila remekül értett ahhoz, hogy — nem kevésbé olvasott társai nagy meglepetésére — réges-régi költemények egy-egy részét a mához szólóan kinagyítsa: poétás tüzet érzett magában ahhoz is, hogy Miltontól Csokonaiig terjedő széles bizonyítással társai elé tárja, micsoda izgalmat tud kelteni a költői munkákban a természet gazdag tematikájának feldolgozása. Csokonaival különösen megigézett mindenkit a budai hegyekben, kinek bűvös sorai vannak a „természet lelkéről, a harmóniáról, hiszen ettől van annak minden szépsége, kellemetes volta és csudálatossága”. De még jobban lenyűgözte poéta társait az erdő bükkös tövében keletkezett versek előadásával. Egyszóval: így járt Attila elöl természet és poézisismeretben, így nyújtott „bajnoki” teljesítményeket. De közbeszóltak a világ nagy ügyei. Szántó Gyula a Szovjetunióba emigrált. A szocializmus magnetikus árama elért a budai hegyek erdeibe, s legtöbbjüket — Keletre vagy Nyugatra — magával sodorta. A többiek? Itthon maradtak. József Attila a jövőbe akarta kivetíteni saját osztálya sorsát akkor, amikor még igazán nem értek meg bennük szabadságigénylő vágyaik. (Az elmúlt hetekben magas áron vették meg az antikváriusok árverésén azt a Leninkötetet, amelyben József Attila megjegyzései a lapszéleken erre utaltak.) Az sem véletlen, hogy Gereblyés Lászlóval — még francia emigrációba vonulása előtt együtt léptek be a kommunista pártba. A sokszor betiltás veszélyét is vállaló Társadalmi Szemlébe mindketten írtak. Gereblyés a „gyalog járó”, konzervatív magyar irodalom irányzataival vitatkozott keményen. Attila napnál fényesebben bizonyította a munkások tudásvágyának akkor már magas fokát; hangoztatta, hogy a fizikai munkások szellemi ereje nagy, idegeik valósággal pattognak, ha a Horthy-világgal alkuba nem bocsátkozó tanításokat hallanak, s alapismereteiket a társadalmi haladás nagy forradalmi tételeiről olyan értelmiségiek, szellemi munkások tágítják, akik a forradalom barikádjának azonos oldalára állnak a fizikai dolgozókkal. Ezeknek az írásoknak a tüze messzire sütött. Ezért van olyan nagy értéke annak, hogy éppen akkor lettek természetes szövetségeseivé az ipari munkásoknak a velük együtt éppoly kizsákmányolt értelmiségiek is. A költő megérezte: csak nyerhet azzal, ha nemcsak írásaiban, hanem élőszóban is bizonyságot tesz testvérei, a külvárosi proletárok mellett. Ezért vállalta hét szeminárium vezetését, nemcsak a vá