Ludas Matyi, 1867 (1. évfolyam, 1-39. szám)

1867-06-23 / 12. szám

94 N­ , L 11,J t , J___J__L-L Hogyan akarták a v .. iek a tavaszt megcsalni ? V .. k meglehetős nagy mezőváros M .. .. s me­gyében fekszik, magas hegyektől körb­l véve. Ezen helyzeténél fogva ott a tavasz meglehetős későn köszönt be, sokkal később mint más, ugyan azon megyében lévő, de kedvezőbb fekvéssel biró helyeken Az alföl­dön pedig már akkor javában virít a primula és viola s más kedves tavaszi virág, midőn ott még hó borítja a vidéket. Történt hogy három v . . ki ember valami ügyes bajos dologban az alföldre ment. Csodálkozva látták, hogy arra a nép mindenfelé szánt és vet, s a marhák a már zöldl­lő legelőkön legelnek. Elgondolták, hogy milyen boldogok ezen emberek, hogy náluk oly korán tavaszodik. Fáradalmaikat kipihenendők, egy tó part­jára heveredtek le, s elmélázva a tó sima tükrében, egy idomtalan nagy béka vonta magára figyelmüket, mely kényelmesen uszkálgatott a tó vizében, hallatván egy­­szersmint éktelen brekelte szavát. Tudják-e kigyelmetek mi jutott eszembe? szólt egy a többihez. Én az a mondó vagyok, hogy azért nincs nálunk jókor tavasz, mert ilyen állatunk nincs Ez hozza ide jókor a tavaszt, vigyünk belőle haza, meglássák hogy igazam van. — Igaz, hagyták helybe az indítványt a többiek, vigyünk haza belőle. Úgy jön. Egy béka kiszakasztatván társai köréből, nagy gonddal hazavitetett. Roppant nagy jön az öröm, midőn a csoda állat hite elterjedt a városban, s a tanács gondoskodott, hogy a kedves állat a város közepén lévő tóba minél ünnepélyesebben bocsátassék be. Megtörtént. Ott volt a város apraja és nagyja az ünnepélyen. Azon boldog hittel távoztak el, hogy most már jókor lesz ne­kik is tavaszuk. Azonban, mert az ember gondolkozni szokott, h­egynek eszébe jutott, hogy még­se jól van a dolog. Egy béka csak egy béka. Legalább kettő kell ahoz, hogy a tó megszaporodjék, hogy ezen egynek jobb létre szende­­rültével, a tavasz el ne szökjék. — Az aggodalom álta­lános lett. A tanács is figyelembe vette a méltó aggodal­mat s illő diurnumot rendelvén, megkérte Burecz ura­mat az ünnepelt hőst, hogy menjen még el az alföldre s válaszszon ki két békát az ő nemök szerént egy hímet és egy nőt, hogy szaporodjanak, mint a tó fövénye, hogy a városnak a kora tavaszt az unokák számára is bizto­sítsák, s a mészárosnak pedig meghagyták, hogy na­ponta egy font húst ereszszen be a drága élet táplálására. A­ megbízott híven járt el küldetésében. A tó népe megszaporodott, s éktelen kvartyogásukkal est­énként végtelen zavarják a tó mellett lakók csöndes álmodozá­sukat,­­ de a tavasz most is csak oly későn érkezik hozzájuk mint az előtt, s ezért áldás helyett átkokat szórnak, a kegyvesztett Burecz uram fejére, ki őket ily csúfosan rá szedte. Adomák. Még a Bach rendszer alatt történt, hogy egy pléhgalléros iskola felügyelő körutat tévén iskola látogatás végett, s meglátogatta a X..­­ iskolát is. A szent atya néhány polgárt összehi­­vott, hogy annál nagyobb solennitással történ­jék meg a látogatás. A magas vendég s kísérete megérkezvén az iskolába, az ifjú sereg felállva élénk „isten ho­zott“-tal üdvözlé őket, rector uram pedig egyet lökvén régi divatu lapos sapkáján, nagyot szip­pantván pacskával töltött kupakatlan pipájából,s hozzá kezdett az examináláshoz. A vizsga jól ütött ki s a magas vendég legmagasabb megelé­gedését méltoztatott nyilvánítani s eltávozott, de távozásával ki intette recturamat is. Az udvaron kérdőre vette, hogy honnan vett magának oly bátorságot, jelenlétében még a sapkáját se venni le, vagy szájából a pipát ki nem venni? Jaj ké­rem a lássan nagyságos uram, ennek sorsa van, szólt a most már egész tiszteletteljesen föveget emelt rector, — ha ezek az istentől elrugaszko­dott gyermekek észre vennék, hogy nálam még nagyobb úr is van, vége lenne minden fegyelem­nek és szorgalomnak. A galléros mosolygott, é­s teljesen­ kibé­külve távozott.---------­Temetés volt egy faluban. Tiszteletes uram épen szemközt ment azon emberrel, ki a sírhoz a szokásos fát taligán tolta a temető felé. „Mit viszen kend! szok­ta meg tiszteletes ur leereszkedő nyájassággal a taligást, jó reggeli köszöntés után. — Fűhöz való fát, tiszteletes uramnak szol­gálatára — jön a rövid felelet. „Vigye bizony a fekete fene számára nem az enyémre“ rivalt reá nagy boszankodással a tiszteletes, kinek semmi kedve sem lett volna a zsíros parochiát a temetővel felcserélni. A dunántúli kerületben igen sok vaskala­pos reactionárius van, a különben derék papi testületben. Itt történt a minapában, hogy egy öszve­jövetel alkalmával egyik nagytiszteletű ur kárhoztatta a baloldalt, mert az úgymond n­é­p­­lázitó. Nagyobb lázitó az, a ki mondja, — vága vissza egy ifjú tigris — mert a múltkor is úgy fellázította saját híveit, hogy csak az imádság tartotta meg hogy ki nem hordták ke­néséről. ______ A­­ ... i biró igen potroh­os ember. Legkö­zelebb bírált uraimék eladták a helység ménjét s áldomásul mégis itták, ették az árát. Egy va­sárnap délután sétálgat nagy fittyekkel biró uram végig a falun, a midőn egyik polgártárs megszóllitja a másikat: „Nézze komám! nincs a környéken egy fa­lunak se olyan szép piros pozsgás kövér birája, mint nekünk.“ — Lehet is — felel rá a másik — e­z e­tt­e meg a monyast.

Next