Ludas Matyi, 1867 (1. évfolyam, 1-39. szám)
1867-06-23 / 12. szám
94 N , L 11,J t , J___J__L-L Hogyan akarták a v .. iek a tavaszt megcsalni ? V .. k meglehetős nagy mezőváros M .. .. s megyében fekszik, magas hegyektől körbl véve. Ezen helyzeténél fogva ott a tavasz meglehetős későn köszönt be, sokkal később mint más, ugyan azon megyében lévő, de kedvezőbb fekvéssel biró helyeken Az alföldön pedig már akkor javában virít a primula és viola s más kedves tavaszi virág, midőn ott még hó borítja a vidéket. Történt hogy három v . . ki ember valami ügyes bajos dologban az alföldre ment. Csodálkozva látták, hogy arra a nép mindenfelé szánt és vet, s a marhák a már zöldllő legelőkön legelnek. Elgondolták, hogy milyen boldogok ezen emberek, hogy náluk oly korán tavaszodik. Fáradalmaikat kipihenendők, egy tó partjára heveredtek le, s elmélázva a tó sima tükrében, egy idomtalan nagy béka vonta magára figyelmüket, mely kényelmesen uszkálgatott a tó vizében, hallatván egyszersmint éktelen brekelte szavát. Tudják-e kigyelmetek mi jutott eszembe? szólt egy a többihez. Én az a mondó vagyok, hogy azért nincs nálunk jókor tavasz, mert ilyen állatunk nincs Ez hozza ide jókor a tavaszt, vigyünk belőle haza, meglássák hogy igazam van. — Igaz, hagyták helybe az indítványt a többiek, vigyünk haza belőle. Úgy jön. Egy béka kiszakasztatván társai köréből, nagy gonddal hazavitetett. Roppant nagy jön az öröm, midőn a csoda állat hite elterjedt a városban, s a tanács gondoskodott, hogy a kedves állat a város közepén lévő tóba minél ünnepélyesebben bocsátassék be. Megtörtént. Ott volt a város apraja és nagyja az ünnepélyen. Azon boldog hittel távoztak el, hogy most már jókor lesz nekik is tavaszuk. Azonban, mert az ember gondolkozni szokott, hegynek eszébe jutott, hogy mégse jól van a dolog. Egy béka csak egy béka. Legalább kettő kell ahoz, hogy a tó megszaporodjék, hogy ezen egynek jobb létre szenderültével, a tavasz el ne szökjék. — Az aggodalom általános lett. A tanács is figyelembe vette a méltó aggodalmat s illő diurnumot rendelvén, megkérte Burecz uramat az ünnepelt hőst, hogy menjen még el az alföldre s válaszszon ki két békát az ő nemök szerént egy hímet és egy nőt, hogy szaporodjanak, mint a tó fövénye, hogy a városnak a kora tavaszt az unokák számára is biztosítsák, s a mészárosnak pedig meghagyták, hogy naponta egy font húst ereszszen be a drága élet táplálására. A megbízott híven járt el küldetésében. A tó népe megszaporodott, s éktelen kvartyogásukkal esténként végtelen zavarják a tó mellett lakók csöndes álmodozásukat, de a tavasz most is csak oly későn érkezik hozzájuk mint az előtt, s ezért áldás helyett átkokat szórnak, a kegyvesztett Burecz uram fejére, ki őket ily csúfosan rá szedte. Adomák. Még a Bach rendszer alatt történt, hogy egy pléhgalléros iskola felügyelő körutat tévén iskola látogatás végett, s meglátogatta a X.. iskolát is. A szent atya néhány polgárt összehivott, hogy annál nagyobb solennitással történjék meg a látogatás. A magas vendég s kísérete megérkezvén az iskolába, az ifjú sereg felállva élénk „isten hozott“-tal üdvözlé őket, rector uram pedig egyet lökvén régi divatu lapos sapkáján, nagyot szippantván pacskával töltött kupakatlan pipájából,s hozzá kezdett az examináláshoz. A vizsga jól ütött ki s a magas vendég legmagasabb megelégedését méltoztatott nyilvánítani s eltávozott, de távozásával ki intette recturamat is. Az udvaron kérdőre vette, hogy honnan vett magának oly bátorságot, jelenlétében még a sapkáját se venni le, vagy szájából a pipát ki nem venni? Jaj kérem a lássan nagyságos uram, ennek sorsa van, szólt a most már egész tiszteletteljesen föveget emelt rector, — ha ezek az istentől elrugaszkodott gyermekek észre vennék, hogy nálam még nagyobb úr is van, vége lenne minden fegyelemnek és szorgalomnak. A galléros mosolygott, és teljesen kibékülve távozott.---------Temetés volt egy faluban. Tiszteletes uram épen szemközt ment azon emberrel, ki a sírhoz a szokásos fát taligán tolta a temető felé. „Mit viszen kend! szokta meg tiszteletes ur leereszkedő nyájassággal a taligást, jó reggeli köszöntés után. — Fűhöz való fát, tiszteletes uramnak szolgálatára — jön a rövid felelet. „Vigye bizony a fekete fene számára nem az enyémre“ rivalt reá nagy boszankodással a tiszteletes, kinek semmi kedve sem lett volna a zsíros parochiát a temetővel felcserélni. A dunántúli kerületben igen sok vaskalapos reactionárius van, a különben derék papi testületben. Itt történt a minapában, hogy egy öszvejövetel alkalmával egyik nagytiszteletű ur kárhoztatta a baloldalt, mert az úgymond néplázitó. Nagyobb lázitó az, a ki mondja, — vága vissza egy ifjú tigris — mert a múltkor is úgy fellázította saját híveit, hogy csak az imádság tartotta meg hogy ki nem hordták kenéséről. ______ A ... i biró igen potrohos ember. Legközelebb bírált uraimék eladták a helység ménjét s áldomásul mégis itták, ették az árát. Egy vasárnap délután sétálgat nagy fittyekkel biró uram végig a falun, a midőn egyik polgártárs megszóllitja a másikat: „Nézze komám! nincs a környéken egy falunak se olyan szép piros pozsgás kövér birája, mint nekünk.“ — Lehet is — felel rá a másik — ez ette meg a monyast.