Ludas Matyi, 1957 (13. évfolyam, 1-45. szám)

1957-10-10 / 34. szám

2 TTalán az ia károsan befolyá­solta az eseményeket, hogy olyan furcsa neve volt: Tör­melék Vincének hívták. Az ilyen név feltűnő, nem lehet elfelejteni. Akit Szabónak, vagy Kovácsnak hívnak, az nehe­zen kap ugyan útlevelet, mert vagy negyven-ötven rabló­­gyilkossal való személyazonos­ságát kell tagadnia, viszont feltűnés nélkül elvegyülhet a széles tömegekben. Törmelék Vinoe maga is érezte, hogy neve jóvoltából a nyilvánosság fényszórójának sugárnyalábjában áll, de nem A filmgyár tűvé teszi a várost egy Rodin: „Gondolkodó“ szobormásolatért Sándor Károly rajzé — Na véqre, megvan! Tessék, itt a szerződés! — Várjanak. Még gondolkodom ... CRÉNYés volt hajlandó lemondani be­csületes eredeti nevéről, büszke volt rá, hogy egykori krónikák szerint már a tizenhetedik század második felében fel­tűnt az első Törmelék. Éppen a történelmi név dicsőségének további növelése érdekében elhatározta, hogy példás maga­tartással érdemli ki ember­társai megbecsülését. Elhatá­rozásához szilárdan ragaszko­dott mindenütt és mindenkor. Mivel mindenkiben van nagyra­­vágyás, Törmelék Vince el­képzelte magát mint az erény bajnokát, nemzedékek példa­képét, akiről könyvet Írnak mint a két lábon járó kate­gorikus imperativusról. El­képzelte, amint atyák és peda­gógusok így intik az ifjúsá­got: „Tégy úgy, mint Törme­lék, s akkor büszkén emelheted tekinteted az égnek!” S lesznek majd tétovázó, töprengő ha­landók, akik nehéz helyzetben azon tűnődnek, mit tenne hasonló helyzetben Törmelék Vince. Ő tudatában volt roppant felelősségének. Sohasem hazu­dott, nem tagadtatta le magát, tilos jelzésnél nem ment át az úttesten, s tisztelte a törvény minden betűjét. Amikor hiva­talában egy Nagy János nevű dolgozótársa ellopta tőle a pénztárcáját, kötelességszerű­­?n feljelentette a sajnálatos módon megtévedt embert, harag és gyűlölet nélkül tanús­kodott az ügyben. Bárki ellen­őrizhette szavai becsületes tár­gyilagosságát, hiszen a lapok­ban rövid tudósítás jelent meg a törvényszéki tárgyalásról. Néhány esztendőnek kellett eltelnie ahhoz, hogy Törmelé­ket, akit közben vidékre he­lyeztek, első ízben érje kelle­metlen meglepetés. — Törmelék... Törmelék.... — ismételgette valaki a nevét társaságban. — Nem volt annak valami lopási ügye? Másoknak is úgy rémlett. Mindenesetre hidegen bántak Törmelékkel. Volt, aki meg­jegyezte: — Nem vagyok engesztel­hetetlen, de elsősorban mégis azokat az embereket szeretem, akik nem tértek le a becsület útjáról. Törmelék Vince sokáig nem értette, miért húzódnak el tőle az emberek, míg végre egyik kartársát kezdte faggatni. Az sokáig hímezett-hámozott, majd karját széttárva, zavar­tan mondta: — Nézd... igazságtalanok az emberek... elvégre meg­­bűnhödtél érte.. . esetleg na­gyon meg lehettél szorulva... betegség vagy ilyesmi... persze nem nézik meg a dolog másik oldalát! — De hát... — dadogott Törmelék Vince — nem én loptam, tőlem, loptak. . . — Látod, ez jó ötlet! — kiáltott felderülve a kartárs.— Ezt mondd, ez jó lesz! Megértő, segítő mosollyal hagyta ott. Később névtelen bejelentés érkezett ellene, til­takozás, hogy rovott múltú em­ber énekkari tag ne legyen. Törmelék Vince hivatalos ira­tokkal tisztázta magát, de mindenki érezte, hogy valami azért még sincs rendben. Ha valakinek ennyire kéznél van­nak a bizonyítékai, ott van mit eltitkolni. Szóval nem tiszta dolog. Mondanunk sem kell, hogy Nagy Jánosról senki sem be­szélt, egy alkalommal ő maga legyintett mosolyogva, mond­ván, hogy mennyi vele azonos nevű csibész van, hol egy betörő, hol egy tolvaj Nagy János kompromittálja egy­szerű, de becsületes nevét. Egy alkalommal Törmelék Vincét kitüntetésre is felter­jesztették, de végül semmi sem lett a dologból, mert noha munkáját mindig jól végezte, a büntetlen előélet követ él­ményétől nem tekinthettek el. Sőt megrótták Törmelék főnö­két, hogy miért nem jár el nagyobb körültekintéssel a fel­­terjesztések terén. A főnök szemrehányást tett Törmelék­nek, főként azért, hogy miért titkolta el életrajzában sa­­nájlatos, bár emberileg ta­lán érthető tettét. Törme­lék kétségbeesetten bizony­gatta, hogy nem ő lopott, tőle loptak. A főnök fej­csóválva korholta: — Törmelék elvtárs, a lónak négy lába van, mégis meg­botlik. Nemcsak maga a hibás, hanem a társadalom, a nevelé­se is. De engedjen meg vala­mit: sokkal rokonszenvesebb, sokkal önkritikusabb lenne, ha nem köntörfalazna, hanem őszintén beváltaná a tettét. Ügy könnyebben menne a megbocsátás. Törmelék Vince a következő évtizedekben még jobban bele­gabalyodott a dologba, s minél többször tisztázta magát, an­nál gyanúsabbá vált. Hiába magyarázták neki, hogy ha már megesett a dolog, ne bolygassa minduntalan, az a baj, hogy olyan szerencsétlen neve van, ha Kis Péternek vagy Nagy Jánosnak hívnák, a kutya sem emlékezne rá... Amikor végül nyugdíjazták, az igazgató melegen méltatta érdemeit: — És itt van a mi kedves Törmelék Vince bácsink. Az ö példája is azt mutatja, hogy dolgozó társadalmunk nem mond le senkiről sem, nem ismeri a kiközösítés kegyetlen intézményét, nálunk minden­ki számára nyitva áll a fel­­emelkedés útja. TörmelékVince fiatal korában megtévedt, de egy élet szorgalmas munkájá­val hozta helyre ballépését, s megmutatta, hogy mégis helye van a tisztességes embe­rek társadalmában. Dörgő taps tört ki ezekre a szavakra, s maga Törmelék Vince is könnyet törölt ki a szeme sarkából. Feleki László

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék