Lyukasóra, 2016 (25. évfolyam, 1-9. szám)
2016-09-01 / 9. szám
TÓTH ÉVA ODAÁT Lesznek-e majd odaát fasorok az utak mentén? Lesznek-e utak erdők mezők kietlen vagy kies helyek hegyek kősziklák patakok fenyő szomorúfűz platánfa jegenye hársfa akácfa tölgy nyír és nyár tiszafa gyerekrajzon kis ház kéménye füstölög ajtaja ablaka nyitva fala fehér felette fellegek kék az ég süt a nap fúj a szél virággal tele a temető egyszerre támad fel mindenki aki élt színről színre látjuk mind akit szeretünk.gasztalás, de én egyébbel nem vigasztalhatom Asszonynénémet, mint azzal, hogy elvesztette ugyan a fiát, de igen igen rosz fiút veszített, ki után nem méltó bánkódni. Feleségemmel együtt tisztelvén kedves Asszonynénémet, maradok őszinte jóakarójuk Petőfi Sándor” Nem könnyű kommentálni ezt a levelet. Kezdjük azzal, hogy mintha Petőfi tudomásul se vette volna, hogy egy anyának írja meg a fiáról a véleményét! Az emlékezésekből tudjuk, hogy heves természetű, gyakran meggondolatlan ember volt. Könnyen összebarátkozott a vele egyívásúakkal vagy éppen a nem egyívásúakkal (lásd gróf Teleki Sándor), de igen hamar össze is tudott veszni bárkivel. Barátságuk megromlásának azonban nemcsak a Laborfalvi Rózával kötött házasság volt az oka, hanem amint arra a fentebb idézet levélben is van utalás, Petőfi Vörösmartyhoz írott költeménye is. Ebben a költő mélyen elítéli, hogy a hadsereg megszervezése ügyében 1848. augusztus 21-én folytatott vitában (t. i. hogy az országgyűlés által felajánlott magyar újoncokat a császári-királyi hadseregbe sorozzák-e, amelynek a forradalom iránti hűsége megkérdőjelezhető, vagy újonnan szervezendő nemzeti haderőt állítsanak fel), a költő egykori mentora a többséggel, az elsőre szavazott. A vers az Életképekben jelent meg, amelyet akkoriban Petőfi és Jókai együtt szerkesztett, de ekkor Jókai nem tartózkodott a fedélzeten, mert magánélete szervezésével volt elfoglalva, így a közlésről nem tudott. Amikor Jókai értesült a vers közléséről az Életképekben, a folyóirat szeptember 3-ai számában egy nyilatkozatot tett, amelyben mélyen elítélte szerkesztőtársa döntését. A megnyilatkozásra Petőfi egy vitriolos című válasszal reagált: Első és utósó fölszólalásom egy igen piszkos dologban. Érdekes, hogy kettejük hadakozásában nem a hadseregszervezés lehetőségeinek megfontolása, nem a nemzetgyűlési vita tárgya játszik szerepet, ezek tulajdonképpen meg sem említődnek, hanem a költői pályák, az indulások: Petőfié és Jókaié és az ő támogatóik iránti kötelezettségeik. Köztudott, hogy Vörösmartynak óriási szerepe volt Petőfi első kötetének megjelentetésében, amit ő meg is köszönt az Összes Költemények (1842—1846) Vörösmartyhoz írott mottójában két kiadásban is. Jókai írói indulását pedig Petőfi támogatta hozzá írott verssel, munkájának lemásolásával, az írói világba való bevezetéssel. Mindenesetre mai szemmel úgy látjuk, mindhárom érintett követett el hibát, amelynek nyilvánvalóan a forrongó politikai légkör ugyancsak oka, nem pusztán a benne részt vevők indulatossága. Egy költőnek megítélni a helyes politikai döntést egyáltalán nem könnyű. Petőfi és Jókai utoljára 1849 tavaszán, Buda visszafoglalásának ünnepén találkozott a Nemzeti Múzeumban tartott banketten. Jókai megírta a következő történetet: a vacsorán sorban hangoztak el a tesztek, ő maga a következőt találta mondani: „Én poharat emelek azokra a hősökre, akik a szabadságharc alatt még ezután el fognak esni.” A Magyar Nemzetben megjelent visszaemlékezés szerint ekkor a vele átellenben ülő Petőfi koccintott vele, s ezt mondta: „Köszönöm pajtás, hogy rám köszöntötted a poharad.”16 A szöveget kommentáló Hatvany Lajosnak igaza van abban, hogy nem vall Petőfire ez a szituáció. Nem várta a halálát, nem akart meghalni, ezt bizonyítják, vagy legalábbis valószínűsítik az utolsó óráira utaló visszaemlékezések, például Gyalokay Lajosé, aki menekülni látta.17 Jókai Mórt mélyen megrendítette Petőfi halála. Alig akarta elhinni. Valójában az ő hitetlensége bizonyára másokra is hatással volt. Ezért bátran mondhatjuk, hogy ha tudományosan semmi alapja nincsen, érzelmileg azonban van a szibériai legendának. Ebben a kérdésben Jókai nem hadtörténészként te PRO FUTURO kintette a kérdést. És akkor még finoman fogalmaztam, hiszen Petőfi katonai rangjával sem volt tisztában. A hadtörténészek adatokkal igazolták, hogy a szabadságharc bukása után az oroszok nem vittek hadifoglyokat Magyarország területéről Szibériába. És most vizsgáljuk meg Jókai egy-két írását Petőfi halálával kapcsolatban! Harminc évvel barátja halála után írja: „Ha elesett Petőfi, valami emlékének meg kellett lenni azoknál, akik eltemették. Erdélyben jártam alatt román birtokosok megmutogatták nekem azon öltönydarabokat, gyűrűket, miket Vasváry Pál viselt, midőn a Bihar gerinczén elesett. Ez ereklyéket híven őrzik még most is. [...] Petőfi is hordott magával ily ismertető ereklyéket; különösen kardja és kardtokja oly sajátszerű volt, hogy olyat más katona nem viselt. Tréfásan mondták róla, hogy az nem is pallos már, hanem guillotin. Ha egyébnek nem, ennek a kardnak meg kell lenni, mert az nem volt értékesíthető; a mester ki Pesten készítette bizonyosan ráismerne.18 Jegyzetei is bizonyosan voltak Petőfinek. Ezekről vagy bárminő emlékekről, melyet magán viselt, amely nem tűnhetett el a föld felszínéről, meg lehetne győződni, hogy valóban ott azon a csatatéren bevégzé fényes pályakörét.”19 Kissé lejjebb: „Felhívást kellene előterjeszteni Segesvár környékén. Ha ez nem volna sikereses, akkor a kormány feladata volna tudakozódni az orosz kormánynál. Azután legkülönösebben azt kellene megtudni, ki volt azon lovas csapat parancsnoka, mely Petőfit állítólag utolérte?20 Attól kellene megkérdezni, nem esett-e élve foglyul Petőfi” stb. Ez megtörtént, hiszen Heydte jelentésében szerepel egy feltehetőleg Petőfiről szóló adatleírás. Különös, hogy Jókai Szendrey Júliával ezen évtizedekben nem beszélt, hiszen az alapvető, vagy mondjuk így, akkor lehetséges utánajárásokat az özvegy második házassága előtt megpróbálta elvégezni. Most folytatom az előbbi Jókai idézetet: „Személyleírása annál könynyebb, mert megjegyzett dolog volt, hogy az egyenruházati szabályokkal daczolva, nyakravalót soha sem viselt, ami minden katonatiszt előtt felötlővé tette. És végül, hogy nem vitetett-e a leírt alak fogságra Oroszország belsejébe? S nincs-e ott most is?” 1989-ben volt a szibériai expedíció, amely természetesen nem Jókai írása nyomán indult el, hiszen azt a régészek (Kiszely és társai) és az újságírók meg a finanszírozó Morvai vállalkozó úr feltehetőleg nem ismerte. Egy, már a sajtóban többször szóba hozott, első világháborúból visszatért hadifogoly újságcikke és fotója alapján kezdődött el a minden komoly tudományos alapot nélkülöző utazás és feltárás. Szalay Lajos: Krisztus az Olajfák hegyén