Lyukasóra, 2016 (25. évfolyam, 1-9. szám)
2016-09-01 / 9. szám
Költő és festő lelki rokonságáról rengeteg tapasztalatunk van a művészetek hajnala óta. Harci és szerelmi jelenetek szoborcsoportjai, istennők, félistenek és hősök márvány- és bronzalakjai, vázaképei, reneszánsz és barokk festményei, majd filmjei tették láthatóvá a homéroszi eposzokat. Összeszámlálhatatlanok azok a műalkotások, amelyek megjelenítették a bibliai személyeket és jeleneteket a különböző korok stílusában, latba vetve a művészek egyéniségét. Ugyanez áll az ősi kultúrákban a kőből faragott, csempékből kirakott eposzi kimérákra, állatistenekre. Valószínű, hogy a legrégibb vadásznemzetségek ősi barlangképeinek falairól is ütemes sámándalok szavai, szókezdeményei visszhangzottak a varázsszertartásokon. A múlt században itthon is bőséggel láthattuk a rokon lelkű alkotók együttműködését. Illyés Gyula életműsorozatához Borsos Miklós készített fekete-fehér rajzokat, s olykor a költő arcképével is ékesítette a fedéllapot. Emlékezetes Nagy László és Kondor együttműködése. A festő rajza látható a Menyegző versválogatásának címlapján, s az ő remeke díszíti a költő műfordításait a Darázskirályon, vizuális élménnyé avatva az „adakozva eltulajdonító” versátültetés fenséges gondolatát. Hosszan folytathatnám a sort Pilinszky és Shaár Erzsébet közös húrjának zengése, Juhász Ferenc és Kass János csodaszarvasa sem maradhatna ki. És itt egy kis bemutató a hazai költő-festő együttműködés egyik legszebb változatából. Tornai József 1970-es válogatott verseinek (A bálványok neve) előlapján láttam először Veress Pál (1920-1999) egyik vörös hátterű, még éppen figurálisnak mondható női idolját. Képzeletbeli utánérzését sejtemi benne az ősi kultúra ki tudja hány ezer éves totemének. Emberi alakot ennél elvontabban a művészet aligha képes ábrázolni. A felfedezés öröméből a remek versek közé illesztett fekete-fehér linómetszeteknek is jutott. Megtudtam: amikor Tornai A bálványok neve című válogatott verseinek kéziratát nyomdába akarta adni, megfelelő címlapképet keresett a fedélre. Véletlenszerűen tévedt be Veress Pál akkoriban megnyílt tárlatára, s azonnal felismerte benne a rokon lelket. Ismeretségükből baráti együttműködés lett, s később még számos Tornai-köteten feltűnt a festő valamelyik ábrája. Talán túlzás, de nekem úgy tetszik, hogy aki még nála is elvontabban alkot, az már nemcsak absztrakt, hanem nonfiguratív festő. Veress Pál 1999-ben bekövetkezett halála után néhány évvel kezdte kiadni a Gondolat Kiadó Tornai teljes költői életművét. Jelenleg a negyedik vaskos könyvnél tart a sorozat, s mindegyiknek a borítóján egy-egy színes krétával készült Veress Pál-grafikát láthatunk. Könyvtáram legszebbjei közé tartoznak ezek a kötetek. Mielőtt kinyitom valamelyiket, egy hosszú pillantással szemembe szívom a képet, amely a festőével rokon világlátású Tornai-verseknek nemcsak a hangulatát, hanem a gondolatvilágát is előkészíti. Az emberszerű alakok egyúttal fatörzsek, mákgubók vagy más növények, égitestek, netán a Nap Tornai verseiből is kiderül, hogy az ember a mindenség része. Hozzá énekelt a sámán, Ekhnaton és Szent Ferenc. Tornai itt olvasható verseinek mindhárma a művész halála után keletkezett. Van, amelyik a jó barát elvesztése utáni gyászban keletkezett, s van, amelyik évekkel később idézi fel a mestert. A képeket nem jellemezhetném pontosabban, mint ezek a vallomások. Közös bennük: mindegyik a lélekben ekvivalens két gondolkodó művész hajdani párbeszédét folytatja. Ha létezik filozófiai költemény, amely egyúttal mélyen személyes, mint a beszélgetőtársak eszmecseréje, akkor ez a három költemény - egymást erősítőn - ilyen. Megtudhatjuk belőlük, hogy miként gondolkodik a világról, emberről, szerelemről és halálról az ecset és a véső, illetve az íróvessző és a betű egymásra hangolt művésze. ALFÖLDY JENŐ ECSET, VÉSŐ - ÍRÓGÉP, LAPTOP Veress Pál festményei Tornai József költeményeiben