Magyary-Kossa Gyula Dr.: Magyar orvosi emlékek I. - A Magyar Orvosi Könyvkiadó Társulat Könyvtára 121. (Budapest, 1929)
Kossuth Lajos mint cholerabiztos
i i Kossuth Lajos mint kolerabiztos. 1831 június 13-án lépett át Magyarország határain az addig ismeretlen, félelmes vendég: a kolera. A Tiszán lefelé hajózó sószállító emberek hozták a galiciai határról. A rémítő erővel pusztító ragály csak 1832-ben hagyott fel dúlásával, addig azonban 92 törvényhatóság területén 240.000 embert ölt meg, sőt azt hiszem, hogy ennél is jóval több volt az elhaltak száma. A határszéli nemesség már az első vészhírekre a közeli városokba menekült (mert csak ott volt kéznél a gyors orvosi segély), mindenki klórmeszet, kámfort, meg borsot hordott a zsebében vagy a nyakán, kis zacskóba kötve; a forgalom teljesen megszűnt, az utcán alig látszott ember, a házak nagy része klastromszerűen zárva volt, sokan csak az ablakon át érintkeztek a külvilággal, kén, salétrom és korpa keverékéből készített pulvis fumalis-szal megfüstöltek s ecetbe mártottak mindent, amit a városba hoztak, gyümölcshöz senki sem nyiílt, mindhiába a járvány folyton erősbödött, a rémület nőttön-nőtt, ámbár még a temetési harangozást is legtöbb helyen betiltották s a temetéseket éjjelre tették át. Temetések alkalmával a papnak és a sirató rokonságnak 50—60 lépésnyire volt csak szabad megközelíteni a sírt és koporsót s ha az atyafiak közelebb merészkedtek, akkor a pap — felsőbb rendeletre — azonnal távozott és nem volt szabad megáldania a halottat. A hatóságok tanácstalanul össze-vissza kapkodtak, egymást érték az ellentmondó vagy kivihetetlen, értelmetlen rendeletek, specificumok ajánlása, kuruzslók felmagasztalása, sőt megjutalmazása. A vesztegzár már az ország határainál sikertelennek bizonyult, de azért fenntartották a törvényhatóságok közt. A megyékben minden szolgabíró máskép járt el, a maga esze szerint alkalmazkodott a rendelethez, vagy pedig sehogy sem, sok helyütt odahagyta járását, vagy elzárta magát, sőt akadt olyan is, ki orcátlanul azt mondta, hogy csak szolgálatát ajánlja fel a megyének, nem pedig életét s családjának veszélyeztetését. A betegek, rosszullétük kezdetén, elbújtak vagy hozzátartozóik bujtatták el őket a padláson stb., nehogy a házuk zár alá kerüljön. A már 1 Básthy: Magyarok emléke (Buda, 1836) 338. 2 Pulszky F.: Életem és korom (1884), I. 27. 3 Linzbauer, III. (4), 193. 4 Elég ha itt Szokolay Hártó János kecskeméti asztalost említem, ki az ő rigmusos históriájában (Szabadalmas Kecskemét városának történetirati ismertetése, 1848, 131. old.) többek közt azt mondja, hogy a „tiszabábolnai lelkésznek nyomtatásban közrebocsátott gyógyszereit figyelemmel olvasva, magam oda hajolni bátor lettem, hogy gyógyításhoz fogva, ha kik meghagyásomnak nem engedtek, azok öten elhaltak, életben pedig 52-től megtartottam, melly foglalatosságaim a nemes Tanácsnál illő dicséretet nyertének és 25 váltó forint jutalom mellett a szokott hiteles diákos bizonyságlevél is részemre kiadatott“.