Vasi Szemle 1973 (27. évfolyam, 1-4. szám)
1973 / 4. szám - HAGYOMÁNYOK - Kiss József: Petőfi Sándor, az emberi méltóság költője
amely egykor szabad és rettegett volt; ha arcátlan és durva őrei, idegen érzelmű hivatalnokok, népnyúzó uradalmi tisztviselők, adószedők, zsandárok, fizetett besúgók tovább ingerült, széttörheti ketrecét, s akkor jaj lesz mindenkinek, aki méltóságában megsértette és megalázó helyzetéből gúnyt űzött. Félreérthetetlen, alig leplezett fenyegetés ez, amelyhez hasonlót Petőfinek egy ekkortájt, a forradalom küszöbén keletkezett költeménye tartalmaz. De közöttük talán éppen Arab oroszlán fejezi ki a legérzékletesebben ennek a forradalmat érlelő helyzetnek egyik alapmotívumát: az önérzetes ember, a nép méltóságán esett sérelmet. Az allegória úgy is értelmezhető, hogy az oroszlán maga a költő (más, ezürt írt versében, A sivatag lakóiban is alkalmazza magára ezt a hasonlatot), aki szűkös körülményei között, kiadók, lapszerkesztők kényének-kedvének kiszolgáltatott helyzetben, a város kőrengetegéből vágyakozva gondol vissza szülőföldjére, gyermekkora kedves vidékére, a nagy magyar Alföldre. De hazájában a gondolat sem szárnyalhat szabadon, a költői cenzorok önkényeskedése, bértollnokok durva leckéztetése zavarja fel merengéseiből. Az allegória kettős jelentése nem zavaró, hiszen Petőfi maga is a nép fia volt; mint saját fogalmazású és saját kezűleg leírt német nyelvű önéletrajzi vázlatában olvashatjuk: „Petőfi Sándor született 1823. január elsején szegény szülőktől, a nagy alföld közepén, a Mátra hegységtől délre, a Duna-Tisza közén.” Itt, ahol az egyszerű, keze munkájából élő magyar lakosság több milliós, összefüggő tömbje élt, nevelkedett a költő, két és fél évtizeden át itt volt szüleinek állandó lakóhelye, s ezernyi szállal fűzte őt ehhez a területhez és népéhez viszontagságos vándoréveinek sok keserű és kevés derűs emléke is. Mindvégig hű maradt azokhoz, akiknek soraiból kiemelkedett; mint maga írta egyszer, a nép „legfanatikusabb barátja” volt. Költői szavával, publicisztikai, politikai tevékenységével, forradalmi szereplésével és magatartásával, majd katonai pályafutásával és hősi halálával egyaránt annak ügyét szolgálta. Petőfi költői fellépése az 1840-es évek közepére esett, amikor Magyarországon a végsőkig kiéleződtek a régóta fennálló társadalmi-politikai ellentmondások, s a forradalmi mozgalmaknak Európa-szerte tapasztalható érlelődése itt is nagy történelmi változások bekövetkezését sejtette. A feudalizmus korhadt, anakronisztikus rendszerének, intézményeinek felszámolását, a társadalmi szerkezet gyökeres, demokratikus jellegű átalakítását a kor hazánkban is alig elodázható módon napirendre tűzte. Ezt a sajátos magyarországi viszonyok között csak a nemzeti függetlenség kivívásával együtt, azzal párhuzamosan lehetett megvalósítani. E kettős program végrehajtására - fejlett polgárság híján - a nemesség liberális középrétegei vállalkoztak. A hatalmi pozíciókhoz, különleges kiváltságaihoz görcsösen ragaszkodó arisztokráciával és a külső elnyomással folytatott küzdelmükben, mint természetes bázisra, a kettős elnyomás terheit leginkább megsínylő, a lakosság túlnyomó többségét alkotó, robotoló, jogfosztott népre támaszkodtak. Ez azonban hatalmas területen szétszórtan élő, nyomorúságos körülmények közt tengődő, a kultúra forrásaitól elzárt, politikailag elmaradott, szervezetlen tömeg volt. Kiművelésén, öntudatra ébresztésén a haladó nemesi értelmiség legjobbjai évtizedek óta fáradoztak. Soraikban a század harmincas-negyvenes éveinek fordulója táján jelent meg az az írónemzedék, amelynek egyszerű, jobbágyszármazású vagy plebejusrétegekből kiemelkedett tagjai már közvetlenül a nép hangját hallatták, annak vágyait, érzéseit szólaltatták meg. Köztük a nép ügyének a legközvetlenebb, legnagyobb hatású képviselője Petőfi, nem utolsósorban azáltal, hogy a népet erejére, nemzetfenntartó szerepére, történelmi hivatására eszmélteti. Petőfi tisztában volt azzal, hogy a nagy