Vasi Szemle 2009 (63. évfolyam, 1-6. szám)

2009 / 5. szám - KÖNYVSZEMLE - Bariska István: "Élményeim és véleményeim"

Vasi Szemle 2009. LXIII. ÉVFOLYAM 5. SZÁM mindenkor annak átmentésében gondolkozott. Legpontosabban a következő gondolat árulkodik hő­sünk kultúrafelfogásáról: „Ott kezdődik a kultúra, ahol egy nemzet tudatára ébred a múltak értéké­nek". Művész és tudós nem válik szét az ő világképében. Másképpen fogalmazva, éppen ez a szem­léleti egység volt Végh Gyulában a leginkább koherens, azaz szervesen összeillő. „A stílus maga az ember" - írta a francia tudós, Georges-Louis de Buffon 1753-ban. A stílus titka pedig, ha valaki „az egésszel való szerves összefüggést keresi" - mondta később Végh Gyula, amikor 1912-ben tönkre­tették a kőszegi Mária-szobor egységes, barokk szépségű kompozícióját. Ezért nem szerette, ha a politika beavatkozott a kultúrába. Végh Gyula nem kultúrharcos volt, hanem a kultúra harcosa. Értékközpontú, múltalapú kultúrafelfogására a két világháború brutális választ adott. Egyfelől a nacionalista uszítás, másfelől a kirekesztő barna és vörös diktatúrák dúlta Európában és a Trianonnal megcsonkított Magyarországon. A humanista magyar festőművész-tudós konfrontáló­dott a feje tetejére állt világgal. Az egyéni drámáira hamarosan rávetült a nagy európai tragédia, és an­nak végső kimenetele, az ország szovjet megszállása. Szerves világfelfogása, a magyar történelemben fogant értékszemlélet folytatását látjuk mind az Országos Iparművészeti Múzeum élén, mind a Magyar Iparművészeti Társulaton vagy a Magyar Bibliophil Társaságon belüli működésében. Ez az 1917-1934 között végzett tevékenység bámulatra méltó volt. Két okból is. Egyfelől, mert a Trianonnal szétzúzott or­szágban sem a panaszok áradnak a jelentéseiből, kongresszusi beszámolóiból, hanem a magyar művelő­dés talpra állítása, és a klebelsbergi kulturális garanciák megteremtése. Akár az osztrák-magyar régésze­ti, levéltári, könyvtári bizottságban végzett munkájáról, akár a Magyar Iparművészeti Múzeum fejlesz­téséről volt szó. Másfelől nem túlzás azt állítani, hogy Hóman Bálint miniszterségéig Végh Gyula volt a magyar múlt kultúrkincsei, a magyar identitás fejlesztésének legszívósabb tudós gyűjteményvezetője. Végh Gyula nemcsak így politizált, mert hiszen politikus alkat volt, ha a közvetlen politikát ki is akarta zárni a kultúrából. Az „Egy régi ház emlékezései” 3. kötetének e kiadványban közölt részletei mindennél világosabban igazolják, hogy mennyire egységes volt a szemlélete. A magánember, a művész és a tudós felfogása a világról voltaképpen ezekben a sorokban vált a legplasztikusabbá. Rendkívül pon­tos kordokumentumot örökített meg az 1940-1949 közötti évekről. Arról, hogy a füstölgő láthatáron ugyan látta már a nagy kataklizma közeledtét, de soha nem gondolta volna, hogy ő, a németellenességét nyíltan vállaló ember a szovjet megszállás alatt a komáromi Csillagerődbe kerülhet. Vörösmarty Szóza­tának sorával, az „Itt élned s halnod kell" vállalásával szinte elébe ment végül egyéni sorstragédiájának. Édesapja nyaralójából, a salzkammergut­i Altaussee-i házból indultak el 1906 nyarán felesé­gével, hogy valahol Magyarországon otthonra leljenek. 1951 nyarán pedig állítólag önkezével vetett véget az életének. Legalábbis ez állt a hivatalos jelentésekben. A forrásgyűjtemény különös műfaj. Nem olyan, mint a köznek szánt napló, amely jó esetben az ott szereplők kilétét feltárja az olvasók előtt. De hát tudjuk, hogy Széchenyi István, Márai Sándor vagy Thomas Mann naplói sem értelmezhetők teljes értékű utójegyzetek, jegyzetek nélkül. Fokozot­tan érvényes ez az olyan kiadványokra, amelyek magán- és hivatalos leveleket, cikkeket, napló- és önéletrajzi ihletésű regényrészleteket tárnak a nagyközönség elé. A 650 jegyzet részletessége különösen imponáló. Ha Végh Gyula most kézbe venné a köte­tet kísérő jegyzetapparátust, maga is meg volna lepődve. Nyilván lenne itt-ott kiegészítése, korrek­ciója, de összességében maga is rácsodálkozna szellemi és hétköznapi világa szereplőinek és hely­színeinek sokaságára és sokféleségére. Érdemes külön megemlíteni a kötet függelékét. „Végh Gyula legfontosabb publikációinak jegyzékére", arra a fejezetre, amely „Végh Gyula kéziratai az Országos Széchenyi Könyvtárban" címet viseli, továbbá a Rövidítések", valamint a ,Mutatók: Földrajzi név­mutató. Személy mutató” című listákra, végül a kötet végéhez csatolt 42 képre, fényképre, levelező­lapra, helyszín- és homlokzati rajzra. Ez utóbbiak sokkolóan mutatják a különbséget a békebeli évek és a szovjet diktatúra tudatos osztálygyűlöletet gerjesztő félelemrendszere között. Bariska István , Végh: Esterházy-műkincsek az Iparművészeti Múzeumban. In: Élményeim. 68. p.

Next