Élet és Irodalom (Az Aurora folytatása) 1. (1923)

1923 / 2. szám - Féja Géza: Csokonai Vitéz Mihály

német nevét Csokonaira piszkították s így szükséges egy méltó rokont is felemlíteni. Egész költészetének csúcsa a „Hafiz sírhalma“. Az élménye igen régi, mára „Szeretetben“ megvan, ez egyik legfiatalabb lírikus prózája, itten még egyetlen érzelmes, szétfolyó ütem, egyetlen, örömbefutó meghatottságtól remegő gesztus. S ez az élmény lassan ért és a magyar líra egyik leggazdagabb pompája lett, az egyik leg­szebb magyar halálvers. Hírnöke a magyar romantika bűbájos, keleti színeinek, nyugtató-iidító természetünnep­i ritmusa az öröm tiszta, örök folytatódása, a boldog vegetáció s az egész lét zenei egysége, közös jelenségbe oldódása. S ez a halálélmény sokszínű volt benne, másutt egy komor vonás és hogy átszellemült materializmusa milyen teljesen s mélyen a magyar kedélyé: megmutatja az, hogy Ady egyik legszebb halálverse mennyire rokonmozdulat vele, a „Tor lesz, mint régen, régen vala“ az „Illés szekerében“. Ez a kötet Adynál a faji kedély nagy-nagy kibontakozását jelenti, reális vonások, ősi ízű kifejezés­formák, lokális íz uralkodnak benne. A buja virágzást pedig kemé­nyebb vonalú, összefoglaló, sötét alaptónusú színek váltják fel. És az ilyen irányú fejlődésnek Csokonaiban is megvolt a kezdete. Ezután még néhány nagyívű lírai kezdeményezését ismertetem. A „Mélt, gróf Festetics György ő ngára“ még nem harmonikus alkotás, de líraiságára igen jellemző. Részben műfaji tisztulás, tökélesedés is ez, életet ad az eddig teljesen száraz, ízetlen, értéktelen személyi­ ódának. Azután lírába olvadó, lírába lengő apró jelenetek peregnek itten s hol kedves, naiv­ ízű reális vonások, hol pedig fantáziába játszó képek. Az ő sok­felé ágazó érdeklődése törekszik, kutat itten egység után. A „Maros­vásárhelyi gondolatok“ világképet teremt a merengő elmélkedésnek. S ebben épúgy, mint a „Lélek halhatatlanságában“ már földereng az emberi közösség tisztább tudata: a szelíd humanizmus. S a „Marosvásárhelyi gondolatok“ már látja a nagy problémát: a magyar Kelet és Nyugat küszöbén és érzi a nyugati kultúra szükségességét és testvériségét. Ezek a vonások is, mint annyi más már Vörösmartyra mutatnak. Némelyik versében ott küzd a vágy nagyarányú pszichológiai képet adni, szinte a reflexiók életét, ami Vörösmartyban lett valóság. „A magánossághoz“ ismét a múlás színei, áttetsző, egyritmusú képek: „A lenge hold halkkal világosítja a szőke bikkfák oldalát“, „mint éji harmat, napjaink lehullnak“, „mikor szemem világán vak kárpitot sző a halál“. Ez az ő egyik legtökéletesebb kifejezési módja. Nagy formai ügyessége és differenciáltsága mellett, mint minden nagy lírikus

Next