Élet és Irodalom (Az Aurora folytatása) 1. (1923)
1923 / 2. szám - Féja Géza: Csokonai Vitéz Mihály
német nevét Csokonaira piszkították s így szükséges egy méltó rokont is felemlíteni. Egész költészetének csúcsa a „Hafiz sírhalma“. Az élménye igen régi, mára „Szeretetben“ megvan, ez egyik legfiatalabb lírikus prózája, itten még egyetlen érzelmes, szétfolyó ütem, egyetlen, örömbefutó meghatottságtól remegő gesztus. S ez az élmény lassan ért és a magyar líra egyik leggazdagabb pompája lett, az egyik legszebb magyar halálvers. Hírnöke a magyar romantika bűbájos, keleti színeinek, nyugtató-iidító természetünnepi ritmusa az öröm tiszta, örök folytatódása, a boldog vegetáció s az egész lét zenei egysége, közös jelenségbe oldódása. S ez a halálélmény sokszínű volt benne, másutt egy komor vonás és hogy átszellemült materializmusa milyen teljesen s mélyen a magyar kedélyé: megmutatja az, hogy Ady egyik legszebb halálverse mennyire rokonmozdulat vele, a „Tor lesz, mint régen, régen vala“ az „Illés szekerében“. Ez a kötet Adynál a faji kedély nagy-nagy kibontakozását jelenti, reális vonások, ősi ízű kifejezésformák, lokális íz uralkodnak benne. A buja virágzást pedig keményebb vonalú, összefoglaló, sötét alaptónusú színek váltják fel. És az ilyen irányú fejlődésnek Csokonaiban is megvolt a kezdete. Ezután még néhány nagyívű lírai kezdeményezését ismertetem. A „Mélt, gróf Festetics György ő ngára“ még nem harmonikus alkotás, de líraiságára igen jellemző. Részben műfaji tisztulás, tökélesedés is ez, életet ad az eddig teljesen száraz, ízetlen, értéktelen személyi ódának. Azután lírába olvadó, lírába lengő apró jelenetek peregnek itten s hol kedves, naiv ízű reális vonások, hol pedig fantáziába játszó képek. Az ő sokfelé ágazó érdeklődése törekszik, kutat itten egység után. A „Marosvásárhelyi gondolatok“ világképet teremt a merengő elmélkedésnek. S ebben épúgy, mint a „Lélek halhatatlanságában“ már földereng az emberi közösség tisztább tudata: a szelíd humanizmus. S a „Marosvásárhelyi gondolatok“ már látja a nagy problémát: a magyar Kelet és Nyugat küszöbén és érzi a nyugati kultúra szükségességét és testvériségét. Ezek a vonások is, mint annyi más már Vörösmartyra mutatnak. Némelyik versében ott küzd a vágy nagyarányú pszichológiai képet adni, szinte a reflexiók életét, ami Vörösmartyban lett valóság. „A magánossághoz“ ismét a múlás színei, áttetsző, egyritmusú képek: „A lenge hold halkkal világosítja a szőke bikkfák oldalát“, „mint éji harmat, napjaink lehullnak“, „mikor szemem világán vak kárpitot sző a halál“. Ez az ő egyik legtökéletesebb kifejezési módja. Nagy formai ügyessége és differenciáltsága mellett, mint minden nagy lírikus