Heinrich Gusztáv (szerk.): Egyetemes irodalomtörténet. 3. kötet Kelták és germánok (Budapest, 1907)
IV. Németek
454 HEINRICH GUSZTÁV hoz vezetik egy tágas terembe, hol száz csillárban égnek a gyertyák. Ezenkívül is ékes gyertyák ragyogtak a falon köröskörül. Alattuk száz nyugvó ágy, mindegyikén négy ülés , minden ágy előtt egy-egy kerek szőnyeg. Három márvány-kandallóban lobogott tűz, aloéfa tüze. A középső tűzhely mellett feküdt a várűr kereveten, drága prémekbe burkolva, kinos betegségben, halálsápadtan. Parzivalnak melléje kell ülnie. Amint az összes lovagok a teremben helyet foglaltak, egy apród ugrik be az ajtón; kezében lándja, melynek pengéjéről vér csepeg a nyelére, le egészen az apród ruhájára. Általános sírás és jajgatás közt hordozza körül a négy fal mellett az apród a lándját és csak midőn ismét eltűnik az ajtón, csillapul a nép zokogása. Erre a teremnek egyik szegletében érczajtó tárul föl és egymásután tizennyolcz hajadon lép be, akik közül némelyek aranyos gyertyatartókat hoznak égő gyertyával, mások nagy gránát asztalt, melyet elefántcsont lábakra helyeznek. Erre a kamarások száz asztalkát tolnak a nyugágyak elé és beterítik fehér lepellel, majd asztalneműt hordanak körül, arany medenczében vizet nyújtanak a vendégnek és a lakoma megkezdődik. A szolgálatot maga a grál teljesíti, csak kívánni kell s amit kívántak, azonnal megjelen kinek-kinek tányérján és kelyhében. Parzival bámulja e pompát, e csodákat, de eszébe jut Gurnemanz intése, hogy ne sokat kérdezősködjék; azt is hitte, hogy úgy is meg fogják neki magyarázni. Ekkor egy apró, drága művű kardot hoz be, amit a vár ura a vendégnek ajándékoz. Majd nemes urfiak pompás hálókamrába vezetik és levetkőztetik. Nyugtalan álmából csak dél felé ébred föl. Ágya előtt hever fegyverzete és két kardja , alant a lépcsőnél paripája várja. Egy lélek sem látható. Kilovagol a kapun s egy rejtett apród szitkozódva kiált utána : «Miért nem nyitottad ki szádat ? miért nem tettél kérdést a várúrhoz ? Nagy tisztességtől estél el.» Parzival csak ezután tudja meg, hogy a grál várában volt, hogy a beteg király Anfortas, és hogy azért vesztette el a drága kincseket, mert nem szánakozott jó gazdáján s nem kérdezősködött baja iránt. Megbánástól gyötörve tova lovagol, eljut Artus udvarába s a kerek asztalnál azonnal helyet foglalhat. Míg így a földi tisztességek legragyogóbb fénye lett osztályrésze, eljön a grál követe, aki a kerek asztalt meggyalázottnak jelenti ki, mert Parzivalt befogadta. A hős most elhatározza, hogy tudni sem akar addig örömről, míg újra nem látta a grált. Ezentúl pánczélba öltözve járja a világot, aratja a győzelmeket, de testét, lelkét kettős vágy emészti: fiatal felesége után eped és a grált kívánja viszontlátni. Egy erdőben egy remetével találkozik, aki Trevrizent, Anfortas testvére. A hős ott marad nála, részt vesz a remete életben és megtudja tőle a grálnak titokzatos történetét. Hogy az első király, kire a grál zászlaja bízatott, Titurel volt ; ő a királyságot fiának, Frimutelnek adta át, és ennek utódja Anfortas. Ezt egy pogánynak mérgezett dárdája sebesítette meg és csak akkor gyógyul fel, ha egy lovag szándék nélkül a grál várába lő és fölszólítás nélkül baja felől kérdezősködik. Ennek adja majd át Anfortas a grálkirályságot. Jött is lovag, mondja Trevrizent, látta is a király bánatát, de nem tudakozódott utána. Szégyentől és bánattól gyötörve vallja meg Parzival, hogy ő volt az a lovag. Trevrizent föloldja bűneitől és lovagi tanácsokkal látja el, mire a hős újra útnak indul. De megpróbáltatásának ideje még nem telt el ; ezután kell még neki a legveszedelmesebb harczokat megküzdenie, míg végre visszatér Artus udvarába. És ekkor, midőn a hősök virággal megkoszorúzva az ünnepi kerekasztalnál ülnek, ismét megjelen a grál követe, sírva borul térdre Parzival előtt és kegyéért könyörög. A grál írása Parzivalt jelölte meg mint a grál királyát. Aztán elvezeti a boldog lovagot a grál-várba. Parzival kérdi a beteg királytól: "Bátyám, mi bajod ?•