Toldy Ferenc: Magyar chrestomathia. 1-2. folyam (Budapest, 1853)
Első könyv: Prózai előadás
I. OSZTÁLY. ÉSZKÖLTÉSZET. 149 Melyeket a gyors szél felvévén hátára, Nyargal véle az ég felsőbb határára. Megborzad a sötét tenger, mivel hajtja . Mely bús hangon mormol a rémült ég alja. A megszakadt zápor özönnel töltődik. A tenger sikoltó zúgással verődik. Lerohan a felhő megnyílt csatornával, Egyesül a tenger atyafi habjával. Közte az ellobbant villámok látszanak, A tüzes mennykövek pattogva hullanak. Rádördül a felhők fegyveres tárháza, Az égnek mind a két sarkait megrázza. A darab felhők közt dühögve dörömböl, A megrendült tenger torka mind rábömböl. A szelek halomnyi habokat görgetnek, Mindenikbe egy-egy halált hempelygetnek : Most a hajót olyan magasra feltolják , Hogy már az árbocfák a holdat korholják , Majd köztök a hajó oly mélységbe csúszik , Hogy a Persephone feje felett úszik. Csikorog a kötél, az árbocfa törik, Kötésit a dühös habok öszvetörik. Az eget verdesi a jajszó századja, Melyre az a választ mennykövesen adja. A halál keményen nyargal a habokon, Nyilait ordítva szórja el azokon. Az Irtózás vére, a kék Rettegéssel, A sárga Félelem s Kétségbeeséssel Denevér szárnyakon repdesnek itt széjjel, Szörnyebbekké lévén e nappali éjjel. Egyik csupa néma, más csak a jajt szólja, Remegő szavait ketté darabolja, Némelyik sír, ordít őrjöngő lármával. Némelyik csak piheg, nem bírván magával. Azalatt lobbannak a szörnyű villámok, A rettentő tüzek hullnak, nincsen számok. Ropog a kipattant mennykő és legörög, Az égnek megrendült sarka hosszan dörög. Sikoltnak Aeolus dühös seregei, Nagy csatát kevernek vad forgó szelei. Újabb zavarodás lázad a tengeren, Verődnek a habok egymáshoz ezeren. Megérzi Neptunus, megjelentvén néki Híg palotájának lehullt omladéka. ") Azaz Proserpim Pluto neje, s vele az alvilág urnéja és lakója.