Toldy Ferenc: A magyar költészet kézikönyve a mohácsi vésztől a jelenkorig, vagyis Az utóbbi negyedfél század kitünőbb költői életrajzokban és jellemző mutatványokban. 2. kötet (Budapest, 1876)
Tizennyolcadik század 1772 óta
CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY. 30.7 Nem emelted még fel kiáltásod szavát, Hogy keresd a vak és fiainak javát: Boldog volt a világ !------Állott a természet örök építménye, Élt az emberiség legszentebb törvénye. De mialta ennek sok romlást szenvedett Oldalába raktad bal madárfészkedet : Azokt a számodra rakja a lenyomott Értelem azt a sok felséges pagódot ; Azolta adja ki a kenyért házából, Kikapván éhhel holt kicsinye szájából A szent névre vágyó balgatag anya is, Hogy tudjon mit rágni dervised foga is. Természet ! emeld fel örök törvényedet, S mindenek hallgatni fogják beszédedet. E kézzel fogható sötétség eltűnik, Az éjnek madara huholni megszűnik. Egy jóltevő világ a mennyből kiderül, S a sok kigondolt menny mind homályba merül. Ah, ti már is abból fakadt indulatok ! Nyelvemre harsogóbb hangokat ontsatok. Emelkedj fel lelkem ! — előre képzelem Mint kiált fel szóval egyet az értelem, S azonnal a sötét kárpitok ropognak : A szívről az avult kérgek lepattognak; Tárházát az áldott emberiség nyitja, Édes fiainak sebeit gyógyítja ; A szeretet lelke a földet béreli, S az ember az embert ismét megöleli. Siess, késő század ! jövel, oh boldog kor ! Én ugyan lelketlen por leszek már akkor, De jöttödre vígan zengem énekemet , Vajha te csak egyszer említnél engemet ! Úgy e bagoly világ ám rémítne tőle, Nemes utálással halnék ki belőle. 20'